Kaliforniai kiküldetése után párom idén Torontóban dolgozik hosszabb ideig. Mivel tavaly tavasszal már bejártuk a várost és a közeli Niagara vízesést is, ezért mostani látogatásom során már nem kellett a tipikus látnivalókkal foglalkozni, kicsit kijebb is merészkedtünk a belvárosból.

Először azért a belvárosban sétáltunk egyet, mert tavaly pár dolog kimaradt. Az egyik a beaver tail, azaz hódfarok nevű édesség, ami nem más, mint a miénkhez nagyon hasonló lángos, csak éppen középen is vastag tésztával, rajta mindenféle édes feltéttel. A nevét pedig az alakjáról kapta, mert kör helyett hosszúkás, mint a hód farka. Az ezt áruló lánc éttermét már tavaly is láttuk a tóparton egyik reggel, de akkor nem tudtuk kipróbálni, mert az üzlet délben nyit. Most azonban sikerült kettőt is beszereznünk. Nem rossz a koncepció, de fele ennyi feltét is elég lenne, mert iszonyat tömény és édes a cucc. Érthetetlen módon papírzacskóban árulják, ami azonnal hozzátapad a feltéthez, úgyhogy garantáltan ragadni fog mindenünk, mire végzünk vele.

A másik látnivaló a desszertes helyhez közeli Flat Iron épület mögötti kutyás szökőkút volt (egyébként idén már ez a Flat Iron is ugyanúgy felújítás alatt van, mint a new-yorki). Nekem annak ellenére nem volt semmi emlékem a szökőkútról, hogy a Flat Iron épületet és a közeli St. Lawrence piacot is megnéztük, tehát ott kellett elsétálnom mellette. A szökőkút körül és benne is különböző kutyafajták szobrai köpik a vizet. A kakukktojás egy macska, ami a szökőkút szélén ül. Mivel ottjártunkkor egy csövi bácsi is a macska mellett ült, ezért nem fényképeztem le. Utunk ezután a főtéren vezetett keresztül és bár most sokkal jobb volt az idő, a tér így sem volt szebb.

Mivel párom egyik héten ráakadt a torontói egyetemi negyedre, oda is elnéztünk. Az első épület egy egyetem melletti kormányzati épület volt, előtte hősi emlékművel, az épület körül pedig II. Erzsébet Királynő szobra és az uralkodásának kerek évfordulóira készített plakettek állnak. Az épület mellett áll az egyetemi negyed, vegyes stílusú épületei. A régiek jól néznek ki, de a gyógyszerész kar csupabeton épületéről az jutott eszembe, hogy ez mikor gondolták szépnek?

Tavaly összesen egy napunk volt a várost megnézni, így nem jutott idő a belvárostól kicsit messzebb lévő Casa Loma kastély megnézésére. Szinte a kezdetektől demokratikus berendezkedésű amerikai kontinensen nem nagyon épültek kastélyok, de a királyi családok hiányát pótolta a nagy vagyonokkal rendelkező magántőkések megjelenése. Casa Loma is így jött létre a Pellatt család tulajdonában. A különböző befektetésekkel mesésen meggazdagodott Henry Pellatt már 1903-ban megvásárolt 25 telket Torontó akkori városhatárától kicsit távolabb, egy mesés kilátású domboldalban, hogy azokon építtesse fel 1911 és 1914 között a kontinens akkori legnagyobb privát rezidenciáját. A pince és a két lakószint felett a ház harmadik szintje befejezetlen maradt, mert Pellatt úr kevesebb, mint tíz évig élvezhette a rezidenciát a halála előtt.

Én szeretem ezeket az amerikai kastély utánzatokat, mert egyrészt vicces látni, hogyan utánozták az építészek az eredeti európai kastélyok építészeti vonásait pár száz évvel később, másrészt mivel ezek egész újak, sokkal jobb állapotban vannak, mint az európai kastélyok többsége. A kastélyszerű ház egy kicsit combos, 40 kanadai dolláros belépő ellenében látogatható. Ezért cserébe tetőtől a padlásig be lehet járni a 96 szobás épületet, melynek lakószobái az eredeti bútorokkal vannak berendezve.

A múzeumi órákon kívül konferenciák, esküvők és egyéb rendezvények megtartására is van lehetőség és gyakran filmforgatásra is igénybeveszik a helyet. Itt forgatták a Szmokinger, az Avengers, X-men, Scott Pilgrim és még sok másik film egyes jeleneteit. Ha van időnk, mindenképp látogassuk meg a helyet, mert tele van a korában modernnek számító megoldásokkal.

Mindezek után még mindig volt egy szabadnapunk, ezért átautóztunk az Ontarió-tó partján lévő Hamilton városkába. Itt először a Chedoke Park vízesését akartuk megnézni, ami mint kiderült nem olyan nagy szám, mert víz alig volt. A vízesést alulról és felülről is meg lehet közelíteni, mert egy profin kiépített acéllépcső köti össze a város alsó és felső részét az erdőn keresztül. Ezen sokan fel-alá gyalogolnak edzés gyanánt. A legjobb módszer, ha kocsival felmegyünk a felső részre, a lépcsőn pedig lesétálunk, miközben valaki – akit nem érdekel ez az egész – leviszi a kocsit a lépcső aljához. Itt egyébként egy hatalmas, nyílt golf klub van. Nem tudom, hogy van-e belépő- vagy tagsági díj, de a golf pályák nem voltak elkerítve.

A város katedrálisa nincs messze a golfpályáktól, ide is elgurultunk. Mivel zárva volt, ezért csak kívülről tudtuk körbejárni az épületet. Ahogy írtam a Casa Loma állapotával kapcsolatban, itt is feltűnt, hogy milyen tiszta az eredeti gótikus korról lekésett katedrális fala. Aztán egy-két árulkodó jel alapján arra jutottam, hogy nemcsak a fiatal kora, hanem a magasnyomású tisztítás is hozzájárulhat ehhez.

Végezetül az italizáló stílusú Dundurn villánál álltunk meg. Az egykor Sir Allan Napier MacNab vasútmágnás, ügyvéd és politikus birtokában lévő villa ma a város tulajdona és múzeumként működik. Sajnos ide sem tudtunk bejutni, mert az előrejelzések ellenére zárva volt, úgyhogy csak a parkban sétáltunk. Egykoron gyönyörű kilátás lehetett a dombtetőről az Ontario-tóra, de azóta a növényzet elzárta a kilátás nagy részét. Meg épült egy teherpályaudvar a domb tövében. Meg néhány üzem a tó partjára. De egy kis részen éppen ki lehetett látni a tóra, rajta egy vitorlás hajóval, amiről azonnal a "Mialatt az ég épp' nagyon kék volt / És a tavon egy vitorlást / A szél éppen odébb tolt" kezdetű Kispál és a Borz nóta jutott eszembe. És amitől hetek óta dallamtapadásom van.

< Előző bejegyzés          Következő bejegyzés >

Ha tetszett a bejegyzés és szeretnél még többet megtudni, kövesd a blog Facebook oldalát és Instagram profilját is, ha pedig van blog.hu felhasználói fiókod, a jobb felső sarokban beállíthatod követésre a blogomat, így értesítést kapsz, ha új cikk jelenik meg.