Észak-Vietnám IV.

Sa Pa és Phang Xi Pang

img_7136.JPGEgyetlen, Hanoiban töltött éjszaka után kora reggel indultunk Sa Paba, Vietnám északi részének hegyi városkájába. Ide két látnivaló miatt utaznak a turisták és túrázók: az egyik a város völgyében kialakított rizsteraszok látványa, a másik a közeli Phan Xi Pang (Fansipan) hegycsúcs, amely Indokína legmagasabb pontja. Mi megnéztük mindkettőt, jobban mondva egyiket sem.

img_6966.JPGA kisbusz kora reggel gördült be a szálloda elé és bekászálódtunk a pimpelt belsőtérbe, mert Thaiföldhöz hasonlóan itt is jelentős fabrikáláson esik át a kisbuszok belseje, mielőtt szolgálatba állnának. Minden utasnak külön karfás fotelje, USB portja és légkondi beömlője van, ezen kívül wi-fi és egy palack víz is jár általában.

A pár évvel ezelőtt átadott autópályának köszönhetően ma már sokkal könnyebb és gyorsabb az eljutás Sa Paba. Nagy forgalom nincs, a hegyi szerpentin szakaszig nem is túl hajmeresztő az utazás. Mondjuk azt nem tudtam eldönteni, hogy a sofőrünk nem tudja vagy nem akarja egy sávban tartani az autót.

Az autópálya olyan minőségben épült, hogy minden híd előtt és után a háttöltés süllyedés miatt komolyan le kell lassítani, különben ugratás lenne a dologból. Ha pedig előre néz az ember, szemmel láthatóan hullámzik a burkolat, ezért az egész utazás inkább hajókázásra hasonlít, mint autózásra.

Sa Pa és Hanoi között számtalan utazási mód közül választhatunk. Az állami tömegközlekedés vonat és busz kombó, ezt nem javaslom senkinek sem, kivéve ha végtelen ideje és kalandvágya van.

A következő utazási mód az éjszakai buszok. Ezek a turista buszok ülések helyett ágyakkal vannak felszerelve, egy sorban és egymás fölött három ágy van, az alsó ágy konkrétan a szivacsos padló. Hanoi mellett más városokból is közlekednek. Nem néztek ki túl bizalomgerjesztőnek, bár cégenként változik a belső tér.

A következő lehetőség a fotelekkel felszerelt turista buszok, 2+1 vagy 1+1 ülés kiosztással, összesen 25-30 férőhellyel. Ez már teljesen kulturált modja az utazásnak, persze szubjektív megítélés alapján.

Nagyon sok cég vállal 9-12 fős furgonokkal transzfert, ezek már szállástól szállásig elviszik az embert, a pimpelt ledes, tükrös belső tér, a dönthető karfás műbőr fotelek pedig külön turista látványosságok.

Kövesd baranoglásunkat Utazó Tódi térképén:

world_cropped.JPG

Érkezéskor olyan köd fogadott minket a hegyi városkában, hogy az orrunkig nem láttunk, így egyelőre a völgyre néző feláras kilátást sem tudtuk élvezni a gondosan kiválasztott, panorámás Pistachio hotel ablakából. A városban felfedezőútra indultunk, de az összképet illetően az emlékezetünkre kellett hagyatkozni, mert mindig csak a következő házig lehetett éppen ellátni. Olyan érzés volt, mint ha egy megelevenedett számítógépes stratégiai játékban mászkálnánk, ahol a program kitakarja a közvetlen látókörön kívül eső részeket. Az utcák elég sárosak voltak, mert a település külső részein lévő utak burkolatlanok és a kocsik behordják a sarat a városba. Aki ide jön, készüljön túracipővel és játszóruhával!

img_7001.JPG

A kövezett főtéren gyerekek fociztak, ami két szempontból is kihívás volt. Először is, a nyirkos időben a kőlapok elég csúszósak lehettek, másrészről a ködben a körülbelül húszméteres pálya túloldalát már csak sejteni lehetett. A tér mellett megcsodáltuk a város Notre Dame katedrálisának a homlokzatát, mert a többit elnyelte a köd. A templom mellett van egy kis park, ami napos időben biztos jól néz ki.

img_7008.JPG

Kora délután lévén beültünk egy étterembe, ahol rögtön a frászt hoztuk a két pincér fiúra ismerősünk gluténmentes igényével. Ki is hívták a főnököt a hátsó részből, aki fél fokkal tájékozottabbnak tűnt és majdnem teljesen magabiztosan bólogatott az egyes ételekkel kapcsolatban. Azért biztos, ami biztos, ismerősünk bevetette az étel analizáló kis kütyüjét, ami szerencsére mosolyogva jelezte, hogy biztonságos az étel.

Mivel a környéken nem jellemző a gabonafélék előfordulása és mindent rizzsel pótolnak, ezért nem is olyan nehéz gluténmentesen étkezni. A probléma inkább a nagyvárosokban van, ahol sok hozzávalót importálnak, így azok már könnyebben keresztszennyezettek. Jó példa erre a szója szósz, melynek helyi fajátja fogyasztható, a kínából importált már nem. Éttermek esetén is érdemesebb a kisebb, kevésbé forgalmas és turistás éttermeket keresni, mert ott több esély van arra, hogy helyi alapanyagot használnak, mint egy forgalmas étteremben.

Ebéd után tovább sétáltunk, egészen az állítólag a város középén lévő tóig. Ebből a partján körbefutó vaskorláton kívül semmit nem láttunk, így nem sokáig csodáltuk a látványt, inkább beültünk egy kávézóba, majd visszaballagtunk a hotelbe.

img_7046.JPG

img_7095.JPGVacsorára előre kinéztünk egy éttermet, melynek jók voltak az értékelései. Nem is csalódtunk, isteni kókuszos curryt, friss tavaszi tekercseket, bambuszban főtt rizst és Bun Cha-t ettünk. A curry nemcsak kókuszos volt, hanem magában a kókuszban szolgálták fel, a tavaszi tekercset pedig azért hívták frissnek, mert a rizspapírba tekert zöldségeket sütés nélkül tálalják. A bambuszban főtt rizs úgy készül, hogy a bambusz szárát hosszában kettévágják, a kis fakkokat megtöltik rizzsel, majd ismét összekötözik a bambusz két oldalát és így főzik meg a rizst. A Bun Cha pedig nem más, mint grillezett sertés falatok zöldséggel, egy hatalmas adag rizstésztával és mártogatós szósszal.

img_7091.JPGEstére sem szállt fel a köd, így a sötétben olyan volt a vizes, sáros, ködös utcák hangulata, mint a szárnyas fejvadász képi világa. Nem is bóklásztunk sokat, csak vacsorára mozdultunk ki. Hamar eltettük magunkat holnapra, mert mozgalmas napnak ígérkezett a következő.

Sajnos reggel még mindig köd fogadott, pedig már kezdtük unni, hogy semmmit nem látunk. Különösen bosszantó volt, mert így a Fansipan hegycsúcs meglátogatása veszélybe került. Mivel ez az egy napunk volt rá, elindultunk, annak ellenére, hogy kérdésünkre a jegypénztárnál is megerősítették, hogy köd és eső van a hegycsúcson. A városközpontból vagy egy négyperces vonat úttal, vagy egy tizenöt perces kocsikázással lehet a libegő alsó állomására eljutni. Az indokolatlanul nagy állomás épület mellett piac, egy gyanúsan mű templom és japán kert is található. A turisták fogadására egy hatalmas buszparkoló is rendelkezésre áll. Nem szeretném tudni milyen, mikor tele van turista busszal, szerencsére nem volt tömeg mikor mi mentünk. (Naná, senki nem olyan hülye, hogy ködben nézzen hegyet.)

img_7102.JPG

A libegő nem két fillér, 700000 VND fejenként, átszámítva kb. 9200 Ft. Aki sokallja ezt, választhatja a gyalogtúrát is, mely egy kétnapos mászás a trópusi dzsungelen keresztül. Így viszont a menetidő csak 15 perc és lélegzetelállító kilátás nyílik a tájra. Az utazás során 1500m tengerszint feletti magasságból 3000m fölé repít, így ne lepődjünk meg, hogy az út során többször is ki kell dugítani a fülünket.

img_7278.JPGAz állomás a meredély szélére épült, így indulás után (egy lefelé történő huppanást követően) rögtön a magasban találjuk magunkat, a völgyben elterülő rizsteraszok fölött. Körben szédítő magasságú hegyek láthatóak és a fülke is hol a dzsungellel borított hegyoldalak közelében, hol a végtelen mélység felett imbolyog. Az út nagy részében felhők takarták a kilátást, két felhőréteg között tudtunk messzebbre pillantani. Ez is elég volt ahhoz, hogy megállapítsuk: talán jobb is, hogy nem látjuk merre haladunk és milyen tér van alattunk...

A csúcson nem meglepő módon tejfehét köd, szél és eső fogadott minket. Ennek ellenére nekiindultunk, ugyanis az állomástól 600 lépcsőfok megmászásával vagy fogaskerekű vasúttal lehet a tényleges csúcsra feljutni. Ez esőben nem olyan nagy élvezet, főleg, hogy a közvetlen feljárat le volt zárva, ezért körbe kellett gyalogolni a hegycsúcs körül, ami közben lefelé is kellett lépcsőzni. Ennyit a 600 lépcsőfokról. Ráadásul mivel az orrunkig sem láttunk, csak tippelni tudtuk, mennyi van még hátra. Ezért hiába volt rohadtul elegünk az egészből, voltunk egy kicsit elkettyenve, mindig továbbmentünk, hiszen "mi van ha tíz méterrel előtte fordulunk vissza?"

img_7174.JPG

img_7216.JPGAkkora köd volt, hogy majdnem elgyalogoltam a 2018-ban átadott, Vietnám legmagasabb Buddha szobra mellett, melyhez egy mesterséges vízesést kétoldalról körbevevő meredek lépcsősor vezet.

Mire felértünk a csúcsra, mindenünk átázott, fáztunk, csalódottak voltunk, hogy nem látunk semmit a panorámából. Erre tett rá egy lapáttal, hogy az interneten talált fényképek alapján ember magasságúnak gondolt faragott gúla igazából egy ötven centis kis gyösz és van belőle három. Csináltunk pár képet róla, aztán fordultunk is meg.

Lefelé a fogaskerekű vasutat választottuk, így három perc alatt jutottunk vissza a kiinduló állomásra. Aki felfelé is fogaskerekűvel megy, az kihagyja a közbenső látnivalókat, így napsütéses időben szerintem nem éri meg. Aki azt gondolja, hogy felfelé érdemes vasutazni, lefelé pedig lépcsőzni, szólnék, hogy a lépcsőfokok rettentően keskenyek, lefelé sokkal kényelmetlenebbek és veszélyesebbek, mint felfelé.

Nem tett túl jót a hangulatomnak az sem, hogy hiába kérdeztük meg legalább három helyen, a fogaskerekű felső állomásán derült ki, hogy mégsem lehet bankkártyával fizetni. Ezután az épületben megvett jeggyel ki kellett sétálni a szakadó esőbe, ahol egy kis muksó próbálta a pillanatok alatt elázó papír cetli vonalkódját leolvastatni a beengedő kapuval, sikertelenül. Ezért visszament az épületbe, nyomtatott új cetlit, majd miután azzal sem sikerült, beengedett soron kívül. Véleményem szerint semmi értelme nincs az épületben nyomtatni jegyet, majd onnan öt méterre beszkennelni és kidobni. És ez igaz a világ összes, automatikusan, kérés nélkül kinyomtatott bizonylatára.

Az alsó állomáson egy széllökés miatt pillanatokra felszabadult a felhőzet és ha a távoli hegyeket nem is, de azt megpillanthattuk merre volt a buddha szobor és a hegycsúcs. Meglepve vettük észre, hogy az állomás melletti buddha templomoktól tíz méterre egy torony is van a korlát túloldalán, melyet felfelé vezető utunkon teljesen eltakart a köd. De ez is csak percekig tartott, aztán a hegy ismét áthatolhatatlan ködbe burkolózott. A lelefé libegés szintén több felhőrétegen keresztül vezetett, de azért valamennyire körül tudtunk nézni. Mivel a kisvonatot karbantartás miatt a nap második felére lezárták, ismét kocsival mentünk vissza a faluba.

img_7228.JPG

Aki az Uber délkelet-ázsiai megfelelőjét, a Grab alkalmazást használja, készüljön rá, hogy a sofőrök sokszor más árat kérnek, mint amit az alkalmazás ajánl. Ennek szokatlan módon nem a kiszolgáltatott utazó kizsákmányolása a célja, hanem az az oka, hogy a használt Google térkép sokszor rosszul ismeri az utakat, nem tud behajtani tilos táblákról és egyirányú szakaszokról, ezért lényegesen rövidebb utat és abból számított árat ajánl fel, mint a valós. Ilyenkor a sofőrrel az alkalmazáson keresztül (mely szerencsére le is fordítja az üzeneteteket) lehet csetelni és megállapodni az árban.

img_7299.JPGA nap második felében a Sa Pa melletti völgyben elterülő kis Cat Cat falu megtekintését ütemeztük be. Itt megint csak elvált egymástól a képzelet és a valóság, ugyanis az előbbi csodás panorámát ígért a völgyben lévő rizsföldekre, az utóbbi viszont megint ködben és esőben való gyaloglás lett. A faluból taxival vagy gyalog lehet lejutni, egy igen keskeny és kacsakringós szerpentinen. A falu gyalogos bejáratánál belépődíjat kell fizetni, hogy a csúszós és szabálytalan kőlépcsőkön ereszkedhessük le a völgybe. Valószínűleg pár embert már ért csúnya baleset, mert helyenként barázdákat martak a már fényesre járkált kövek tetejére.

Az ösvény először kis szuvenír boltok között halad, majd azokat felváltja a szegényes lakókunyhók látványa, ahol félmeztelen koszos gyerekek rohangálnak mezítláb. Útközben van néhány kilátópont, mi a köd miatt egyiket sem tudtuk élvezni. Az ösvény alján egy tavirózsákkal benőtt tó és a rizsföldek pazar látványa várja a turista hordákat. Már amikor nemcsak a tó túlpartjáig lehet ellátni. Mivel kezdett sötétedni, visszalépcsőztünk a falu bejáratig, majd visszataxiztunk Sa Pa-ba. Még egyszer sem lépcsőztem annyit, mint aznap a Fansipanon és a Cat Cat faluban együtt.

img_7303.JPG

Szép időben érdemes ennél komolyabb túrákat is bevállalni, különböző hosszúságú gyalogösvények várják a vállalkozó kedvűeket a völgyben. Egyénileg is el lehet indulni, vagy csatlakozni a vezetett túrákhoz, melyek a rizsföldekre is beviszik az embert.

Vacsorára csirkés sült rizst, friss és sült tavaszi tekercseket, paprikás csirkét rizzsel (nem, nem magyar paprikás csirkét, hanem paprika darabokkal sütött csirkét) és curryt szerettünk volna enni, de kicsit összekeverték a rendelésünket és csak megközelítőleg kaptuk azt, amit szerettünk volna.

img_7319.JPG

Másnap reggel, az indulásunk napján korán kellett kelnünk és csodák csodájára a köd helyet a völgy látképe fogadott. Napsütés még így sem volt, csak éppen két felhőréteg között lehetett messzebb ellátni. Éppen annyi időm volt, hogy felkapjam a fényképezőgépet és lőjek párat, mert szemünk láttára jött fel a völgyből a köd és öt perc múlva már megint csak a tejfölt láttuk. Mindenesetre szívfájdítónak kaptunk egy kis ízelítőt, hogy milyen lehet a táj napsütésben.

img_7335.JPG

A kisbusz reggel nyolckor meg is érkezett és megkezdtük az ereszkedést a szerpentinen Hanoi felé. Szép lassan kikerültünk a ködből és mire az autópályára felhajtottunk már egész messzire lehetett látni, bár az ég felhős volt. Itt meglepődve vettem észre, hogy amíg sofőrünk a szerpentinen mindenképp előzgetni akart, nyomta a gázt és sietett, az autópályára érve belassult és ráérősen csordogált egyik sávból a másikba, mint valami völgyből mezőre kiérő hegyi patak. Három órával később visszaértünk a nyüzsgő és zajos Hanoiba, hogy megkezdjük vietnámi utunk utolsó fejezetét.

< Előző rész          Következő rész >

Ha tetszett a bejegyzés és szeretnél még többet megtudni, kövesd a blog Facebook oldalát és Instagram profilját is, ha pedig van blog.hu felhasználói fiókod, a jobb felső sarokban beállíthatod követésre a blogomat, így értesítést kapsz, ha új cikk jelenik meg.