A ködös, sáros, hideg és esős Sa Pa után felüdülés volt visszatérni a trópusi klímájú Hanoiba. Viszont nem volt annyira felüdülés visszatérni az őrült, zajos városi létbe. Az utcákat ellepő ezernyi kétütemű robogó recsegése és a folyamatos dudálás egy folyamatos háttérzajjá áll össze, ami csak éjszakára csillapodik. Nekünk szerencsére nem kellett a vezetéssel foglalkozni, kisbuszunk sofőrje a hotelig tört utat a robogósok áradatában.

Mikor kikászálódtunk az utca túloldalán és kivettem a bőröndömet a buszból, éreztem, hogy valaki nyúl is érte és ki akarja venni a kezemből. Rémülten néztem oda, de csak egy hotel egyenruhás hordár fiú mosolygott vissza, akit a sofőr inthetett oda. Kicsit el is szégyelltem magam az ijedezésem miatt, hiszen nem valószínű, hogy valaki egy 15 kg-os bőrönddel próbálna elszaladni...

A nemrég nyílt O'Majestic Gallery Hotel előterében a recepciós hölgy begyűjtötte az útleveleinket, majd magunkra hagyott a kényelmes kanapén egy tálca ital és nassolnivaló társaságában, míg elintézte a becsekkolást. Aztán visszatért, elmondta a szükséges tudnivalókat és mivel az egyik szoba nem volt még készen, kaptunk egy upgradet is.

Miután lepakoltunk, útnak is indultunk felfedezni az óvárost. A szűk utcákban még nehezebb a forgalomban gyalogolni, mert a járdát a parkoló robogók, a boltok árukészlete és az étkezdék sámlijai foglalják el. Az még nem jutott eszükbe, hogy a motorokat parkolják le az úttesten és akkor a gyalogos haladhat a járdán, mintsem fordítva.

Az óváros gyakorlatilag olyan, mint egy nagy áruház, csak itt az utcák az áruházi sorok. Van háztartási-részleg utca, lakásfelújítás utca, dísztárgy utca, stb. és az utcában csak az adott termékcsoportokat lehet megtalálni. Sokáig azt hittem, mindent lehet kapni, de aztán hiába kerestünk műanyag konyhai szűrőt, nem volt. Az üzletek a házak alsó szintjét foglalják el, az áru nemcsak a bolt belsejét, de a járdát is teljesen elfoglalja. Nem ritka, hogy a bolt hátuljában lévő priccsen alszanak a tulajok, ennyi az életterük. Láttunk fodrászt is, aki a járdára kirakott széken nyírta a delikvens haját, itt ez sem szokatlan látvány. Az épületek állapota elég vegyes képet mutat, az újszerűtől az összeomlás szélén állóig mindenféle van. Főleg azok vannak felújítva, melyek mögött külföldi befektetőt lehet sejteni.

Első dolgunk volt kipróbálni a bánh mi-t, mely a francia gyarmati időkből származó baguett szendvics. Jellemzően sült csirke, sertés vagy marha kerül bele, zöldségekkel és fűszerekkel. Mint később kiderült, az első helyen próbált vitte a pálmát, csak sajnos nem jegyeztük meg hol volt, pedig visszatértünk volna.

A következő napirendi pont a híres (?) vietnámi tojásos kávé kipróbálása volt. Különlegességét az adja, hogy az vietnámi háború 1975-s lezárását követően tej hiányában habbá vert tojásfehérjét tettek a kávé tetejére. Párom oda meg vissza volt, hogy ezt kipróbálja, annak ellenére, hogy figyelmeztettem, hogy az "Ázsia" és a "nyers" szavak okozhatnak gondot egy mondatban. Én mindenféle kávétól, így ettől is tartózkodtam, neki pedig nem lett baja. Bevallása szerint nem is lett a kedvence, mert elég tömény és édes így a kávé, inkább süteményre emlékeztet az íze.

Másnap reggel a hotelben elfogyasztott bőséges reggeli után ismét az óváros felé vettük az irányt. Utunk közben kereszteztük Hanoi híres vasút utcáját, melynek különlegességét az adja, hogy a lépésben haladó vonat a házak mögötti szűk sikátorban lavírozik. Évről évre egyre több turistát csalogatott az Instagram által felkapott látványosság és egyre több kávézó nyílt, melyeknek kis asztalait és székeit (és vendégeit) a vonat érkeztekor odébb kellett pakolni. Mivel a közelmúltban állítólag többször is megtörtént, hogy a vonatnak meg kellett állnia, utazásunk előtt két héttel a hatóságok egyik napról a másikra lezárták az utcát (vágányt) és megtiltották a belépést, sőt, elvileg még a fényképezést is. Erre az egyik vasúti átjáróban a korlát mellett posztoló szigorú rendőr hívta fel a figyelmemet a táblára mutogatva, mikor felemeltem a kamerát. Szerencsére másnap már egy engedékenyebb kollégája posztolt ott, így tudtam készíteni pár képet. Most a kávézó és étterem tulajok türelmetlenül várják, hogy mi lesz a hely sorsa, mert forgalmuk hirtelen a töredékére csökkent.

Ezután a Szent József katedrálist néztük meg, mely a város első keresztény temploma volt és a párizsi Notre Damera emlékeztet (csak ennek van teteje - bocsánat). Az előtte lévő téren a turisták mellett a helyi gyerekek töltötték a szabadnapjukat.

Innen a város ikonikus helyéhez, a Hoan Kiem tóhoz sétáltunk, majd északról megkerültük. A tó közepén áll az 1883-ban épült teknős torony, mely Le Loi uralkodónak állít emléket, aki 1425-ben szabadította fel Vietnámot a kínai seregek alól.

A tó északi oldalán található a város egyik nevezetes épülete, melynek íves formája minden turista videón feltűnik. Az épület leaszfaltozott térre néző teraszain éttermek és kávézók találhatóak, tömve turistákkal.

Az ő szórakoztatásukról a téren közlekedő robogósok és autósok gondoskodnak különféle kunsztokkal. Az egyik taxis például a körforgalomban parkolt le, utasra várva. A motorosok pedig a kétirányúsított körforgalom működését mutatják be. Hiszen minek is menni háromnegyed kört, mikor a másik irányba elég egy negyedet, nem? A tér egyik sarkán a King Roti nevű helyen kipróbáltuk a roti bunt, mely nevével ellentétben egyáltalán nem hasonlít a maláj rotira melyet Kuala Lumpurban kóstoltunk. Ez utóbbi egy félgömb alakú sütemény, melybe csoki, vanília, kávé vagy matcha tea szószt töltenek. Mivel meleg, tömény és édes, hamar megfekszi az ember gyomrát, ezért nem érdemes egyszerre egynél többet enni belőle.

A tó nyugati oldalán egy fahídon keresztül lehet besétálni - belépődíj ellenében - egy kis szigetre, ahol a Temple of the Jade Mountain, azaz a Jáde-hegy temploma található. Ezt kihagytuk és ehelyett bevetettük magunkat a tótól északra elterülő óváros sűrűjébe és a kis utcákon barangoltunk. Első vacsoránkat a Bánh Mi 25 helyen fogyasztottuk, mely Hanoi híres szendvicsező helye. Jól mehet a bolt, mert az utcában már két helyet bérelnek.

Ezután barangoltunk egy kicsit, majd a hétvégente délután hatkor nyitó éjszakai piacon néztünk körül. Ilyenkor az utcában lévő üzletek bezárnak és a mobil árusok veszik át a helyüket. Sajnos közel sem volt olyan hangulatos és autentikus, mint a phuketi, mert itt a tömeghamisított ruhákon és cipőkön volt a hangsúly. Második vacsoraként ettünk egy kis nyárson sült csirkét és tengeri ketyeréket (utóbbit nem én).

Másnap a szocialista ideológia mentén kezdtük a városnézést. Az óvárossal átellenes irányban indultunk és a Lenin szobornál kezdtünk, majd átsétáltunk a Ho Chi Minh mauzóleumhoz. A Lenin szoborral szemben található a Hanoi zászlótorony és a Nemzeti Háborús Történelmi Múzeum, melynek udvarán egy-két amerikai repülőgép is megtekinthető. A mauzóleum szocialista módon diszkrét épülete előtt egy potom 400m-szer 150m-es elkerített tér található, a barátságos kinézete alapján felvonulási térként funkcionálhat a félig füvesített, félig aszfaltozott placc. A fűbe lerakott napernyők alatt posztoló rendőrökről nem tudtam eldönteni, hogy büntetésből vagy jutalomból állhatnak őrt a melegben. A mauzóleum elé egy gyors átvilágítás után be is is lehetett sétálni, de a mauzóleum aznap zárva volt, amit cseppet sem bántam. A környék tele van kormányzati épületekkel, a tér túloldalán a Parlament épülete áll, az észak-nyugati sarkán pedig az Elnöki Palota.

Északi irányban folytattuk a túrát, elhaladtunk a Kommunista párt amerikai gyarmati stílusú épülete előtt, melyen igen furán nézett ki az emelet-magas sarló-kalapács. A Nyugati tónak hívott hatalmas tóhoz sétáltunk, hogy egy kis félszigeten épített Tran Quoc Pagodát megnézzük. Sajnos minden előzetes felderítéssel és információval ellentétben zárva volt. Ezt több helyen is tapasztaltuk, hogy a meghirdetett nyitvatartás nem mindig egyezik a helyszínen tapasztaltakkal. A tavat (kb. 99-1 arányban) kettészelő út mellett található az amerikai háborús emlékmű, mely mellett egész egyszerűen elsétáltunk, anélkül, hogy észrevettük volna. Mentségünkre legyen szólva, hogy nem vitték túlzásba a méreteit, ráadásul nem is nagyon nézelődtünk, mert egy Willy's jeep parkolt mellette, mellyel a turistákat csábították egy körre.

Innen Grabbel visszavitettük magunkat a hotelbe, majd visszamentünk vacsorázni az óvárosba. Ezúttal azonban a Beer streeten ettünk, ahol a szűk utcában egymást érik a bárok, éttermek és sörözők. A sétálóutca szinte teljes szélességét elfoglalják a kis asztalok és sámlik, melyekre az emberek ülnek. Fura belegondolni, de valami oknál fogva (gondolom a helyhiány miatt) az ország nagy része állandóan sámlikon üldögél és eszik. A kedvenc fogásainkat válogattuk össze: Papaya salátát, sült rizst, kagylót és csigát. Utóbbi kettőre mondjuk én nem pocsékoltam volna azt a 800-800 Ft-ot. :)

Másnap nem volt valami kegyes hozzánk az időjárás, egész nap csepergett az eső. Ezért a hotel környékén maradtunk és a Temple of Literature nevű helyet néztük meg. Ez egy kőfallal körbevett, több udvarból álló épületegyüttes, melyet 1070 körül építettek és itt működött Vietnám első nemzeti egyeteme. Az elnyújtott telek bejárata a déli oldalon található (címkép), majd minden udvarba egy újabb kapun keresztül tudunk belépni.

A továbbra is csepergő esőben ismét a mauzóleum felé vettük az irányt, azonban most az egyik oldalsó kapun keresztül bejutva a One Pillar Pagodát jártuk körbe, ami annyit tud, amit a neve sugall, azaz egy medence közepén álló oszlopon lévő kis épületről van szó, melyet Lý Thái Tông császár építettet egy fura álmot követően. A pagoda közelében áll a Ho Chi Minh múzeum, mely (szerencsére) zárva volt, így csak kívülről csodáltuk meg az épületet, melynek olyan hangsúlyos homlokzata van, hogy azt hiszi az ember, mindjárt orra borul az egész beton csoda.

Mivel dohai ismerősünk este indult haza, így visszagyalogoltunk a hotelbe és kijelentkezett. A hotel manager személyesen köszönte meg tizennyolcszor, hogy az ő hotelüket válaszotta, majd átnyújtott egy búcsú ajándékot és egészen a hotel kocsijáig kísérte, a hordárfiúk és a recepciós hölgy társaságában. Akkora felhajtást csaptak, mintha egy világsztár jelentkezett volna ki. Mi párommal még este tettünk egy sétát a Hoen Kiem tó körül, mert a Jáde templom és a hozzá vezető híd szépen ki van világítva, aztán vacsorára ismét bánh mit, a francia bagettet ettük. Este mi is megrendeltük a hotel transzfer szolgálatát kora reggelre, hogy megszabaduljunk a maradék vietnámi készpénzünktől, majd hamar lefeküdtünk.

Reggel kijelentkezéskor kitöltöttünk egy kérdőívet, melynek szöveges részére megjegyzésként annyit írtam, hogy a szobában kicsi volt a tusfürdő két embernek. Nem valami nagy ügy, amikor láttam a takarítókat, kértem tőlük egy extra flakont, ennyi. A manager viszont ezt meglátva a tizennyolc "köszönjük, hogy minket válaszottak" monológot megtoldotta legalább kétszer annyi bocsánatkéréssel, szerintem az összes ujját összetörte és a búcsúajándék mellé egy borítékban visszaadta a repülőtéri transzfer árát. Örültem, hogy ennyivel megúsztuk, mert volt olyan pillanat, amikor azt hittem, hogy kárt fog tenni magában. Tanácstalanul néztem viszont a borítékot, mert így mégsem sikerült megszabadulni a vietnámi bankjegyektől.

Hanoiból Szingapúrba ismét a Vietnam Airlines gépével repültünk, majd onnan a Qatar Airways vitt minket tovább. Doháig megint a Qsuite üléseket volt szerencsénk élvezni, majd egy hét órás éjszakai pihenés után az Al Mourjan váróban a hagyományos kagylós ülésekkel szerelt Boeing 787 gépükkel repültünk Stockholmig, ahonnan négy óra várakozás után a loungeban már röppentünk is tovább Londonba a British Airways fedélzetén, immár turista osztályon. Az út végén párommal közöltem, hogy a jövőbeli útvonal tervezésnél felejtse el a négy repülőjárattal teljesített utakat.

< Előző rész          Következő utazás >

Ha tetszett a bejegyzés és szeretnél még többet megtudni, kövesd a blog Facebook oldalát és Instagram profilját is, ha pedig van blog.hu felhasználói fiókod, a jobb felső sarokban beállíthatod követésre a blogomat, így értesítést kapsz, ha új cikk jelenik meg.