Nem tudnám megmondani, melyikünk bakancslistáján volt hamarabb rajta Vietnám, de mindketten egyetértettünk, hogy érdemes ellátogatni oda. Mondjuk az időpontban és az utazás módjában nem annyira, de mindegy, a végén sikerült az eddigi legbonyolultabb és leghosszabb utazást összeállítani két és fél főre.

Mikor a Qatar Airways kedvezményes távol-keleti business osztályú repülőjegyeket dobott piacra, párom azonnal elkezdett számolgatni és tervezni. Apró bökkenő volt, hogy a repülőjegyek nem onnan voltak, ahol élünk és nem oda szóltak, ahova menni akartunk, de ez páromat nem tántorította el. Végül a rekord komplikáltságú London-Oslo-Doha-Szingapúr-Hanoi útvonal lett a befutó, azzal a trükkel, (ami bennem nem is tudatosult az indulásig), hogy visszafelé Oslo helyett Stockholmon keresztül vezetett az út. Némi önigazolásként odafelé beiktattunk egy két éjszakás szünetet Dohában, majd egy éjszakát Szingapúrban. Mindkét helyen jártunk már, de így legalább volt kifogás a kacskaringós útvonalra. Mondjuk azt sejtettem, hogy négy legből eljutni a végcélhoz nem normális, de hogy ennyire kimerítő, azt nem.

Természetesen így sokkal hosszabb volt az út, mint közvetlen járattal lett volna, így a teljes út két hétre nyúlt, három-három nap utazással az elején és a végén. Három külön repülőjegyet vettünk, a London-Oslo/Stockholmot British Airways-zel, a Szingapúr-Hanoi részt pedig a Vietnam Airlines-szal repültük a qatari repjegyek mellett. Emiatt persze volt megint zabszem a hátsóban, az osloi trükközés elég kellemetlen emlékeket ébreszt bennem a mai napig, de szerencsére most nem volt semmi gond.

A repülő a Heathrow 5-ös termináljáról indult, így hosszú idő után ismét meglátogattuk a British Airways Galleries várót egy gyors vacsora erejéig, mielőtt beszálltunk volna az A320 gépbe. Osloban egy repülőtértől kicsivel távolabbi szállodában szálltunk meg, ahova a helyi volánbusszal jutottunk el. A buszjegyet a gyorsan letöltött, volánbusz alkalmazáson keresztül vettük meg, már a buszon, mert a repülőtéren nem találtunk automatát, a sofőrtől pedig csak készpénzért lehetett volna venni jegyet, norvég koronával pedig nem készültünk.

Másnap dél körül visszabuszoztunk a repülőtérre és kezdetét vehette az utazás kellemes, lábnyújtogatós része. Ismét a Qatar Airways Boeing 787 gépével utaztunk Doháig, ahogy tettük ezt az ausztráliai vagy éppen a thaiföldi utunk elején. A fedélzeten kellemes meglepetésként ért, hogy az októberi mellrák ellenes hónap jegyében limitált szériájú nesszeszereket kaptunk.

Az út most is ugyanolyan élmény volt, mint máskor, annak ellenére, hogy egy kisebb katasztrófa történt a gépen. Az út elején szóltam, hogy a pisztácia-vanília jégkrémből tegyenek nekem félre egyet, hogy félúton ehessem majd meg. Azonban mikor eljött az idő, kezét tördelve vallotta be a nem túl kellemes feladatra kisorsolt légiutas-kísérő, hogy kevesebb szárazjeget kaptak, mint máskor szoktak, ezért teljesen elolvadt a jégkrém. Viszont örömmel vettem észre, hogy az itallapra visszakerült egy 5 puttonyos tokaji aszú desszertborként, így azt kortyolgattam az étkezések között.

Az ülések mögötti fedélzeti bárban kínált rágcsálnivalókból és gyümölcsből is szemezgettem. Az utasok közül most senki nem töltött ott időt, pedig szívesen beszélgettem volna.

Dohában két éjszakát töltöttünk kedves ismerősünknél, aki egyébként később csatlakozott hozzánk Vietnámban pár napra, így lett két és fél fős az utazás. Az itteni megállónak több apropója is volt. Először is tettünk egy kis rendhagyó városnézést az egyik belvárosi irodaépületből, mert dacára többszöri látogatásainknak ezt eddig mindig kihagytuk.

Ezután pedig kipróbáltuk az újonnan átadott dohai metrót, mely jelen állapotában inkább turista attrakcióként működik, mint valós közlekedési megoldásként. (Lapzárta után érkezett: dohai tudósítónk jelentése szerint hétköznap csúcsidőben előfordulhat, hogy nincs szabad ülőhely!) Az első ütemben a három tervezett vonal közül az egyik vonalnak egy része nyitott csak meg, így nem igazán lehet vele eljutni sehova, annak ellenére sem, hogy ráhordó ingyenes buszok és kedvezményes árú taxik (!) is működnek az állomások térségében. A teljes hálózat csak a 2022-ben ott rendezett labdarúgó világbajnokságra lesz kész. A napi ingázást tovább nehezíti, hogy a nyitvatartás is érdekes, hétvégén például délután kettőkor nyit - mint ezt délelőtt tizenegykor az állomás őr megosztotta velünk.

A felszíni épületek egyen kialakítást követnek, a hivatalos narratíva szerint a tradicionális beduin sátrak formája ihlette őket. Az állomások tágasak, az egyelőre hiányzó hömpölygő tömeg fogadására is fel vannak készülve. A belső terek elegáns és visszafogott dizájnt kaptak, a formák és minták igyekeznek a tradicionális arab építészethez közeledni, már amennyire ez lehetséges egy modern találmány esetén. Több helyen visszaköszön Doha nemzeti színe, a burgundi bordó.

Tapasztalatunk alapján jelenleg az állomás személyzet többségben van az utasokkal szemben. Nagyon aktívak, segítenek a jegyvásárlásnál és érvényesítésnél, a peron megtalálásánál, stb. Standard jegyeket és bérleteket automatából lehet venni, gold jegyet és bérletet pedig az automatából vagy a jegyirodánál. Ugyanis számunkra szokatlan módon több zóna van a szerelvényeken, a standard részen kívül van family szekció a családosoknak és gold azoknak, akik tömény luxusban és kényelemben kívánják megtenni azt a pár megállót. A standard class kocsija ugyanúgy néz ki, mint bármelyik metró szerelvény, a fal mellett elhelyezett ülésekkel. A family szekció annyiban különbözik, hogy ott egymás felé fordított négyes székek vannak.

Na de a gold részleg! Ebben nemcsak díszesebb padló és mennyezet, hanem Star Trek kapitányi székeket megszégyenítő fotelek is várják az utazókat. Mivel teljesen automatizált szerelvények közlekednek, a szerelvény elején lévő, üveg tolóajtóval leválasztott gold szekció két foteljét úgy helyezték el, hogy metróvezetőnek érezhessük magunkat. A jó hír, hogy ezt a tömény luxust mindössze kb. 800 Ft-ért bárki átélheti, ezért dohai ismerősünk be is fizetett minket egy luxus utazásra. Miután alaposan kimetróztuk magunkat oda-vissza, ugyanazon az állomáson távoztunk és kocsival mentünk tovább.

Délután kipróbáltuk a mostanában egyre népszerűbb paddleboardozást a Pearl városrész egyik öblében, ami engem nem túlságosan fogott meg, majd az ismerősünk társasházához tartozó medence partján ejtőztünk. Délután egy buliba voltunk hivatalosak, de nem sokáig maradtunk, mert hajnalban indulni kellett a repülőtérre. Ezért éppen csak beköszöntünk és este kilenc körül már lefekvéshez is készülődtünk, majd hajnalban keltünk.

Igen jól esett, hogy a repülőtéren a taxiból kiszállva csak besétáltunk a business terminálra, miközben a repülőtér hordárai pakolták és hozták utánunk a bőröndöket. Miután percek alatt átestünk a check-in procedúrán és biztonsági ellenőrzésen, elsétáltunk a már jól ismert Al Mourjan váróig, hogy egy könnyű reggelivel töltsük az időt.

A gép reggel hétkor indult és most is a kuala lumpuri útról ismerős Qsuite üléseket volt szerencsénk birtokba venni. Legutóbbi utunkkal ellentétben most nappal repültünk, így kicsivel aktívabbak voltunk. Azért a reggeli és két film megnézése után mégiscsak jeleztük a légiutas-kísérőknek, hogy aludnánk, így franciaággyá alakították nekünk a székeket és nyugovóra tértünk.

Leszállás előtt reggelivel ébresztettek minket és relatíve kipihenve landoltunk Szingapúrban, ahol a repülőtér melletti vadonatúj JEWEL pláza megismerésének és a város bejárásának szenteltünk egy kis időt.

< Előző utazás          Következő rész >

Ha tetszett a bejegyzés és szeretnél még többet megtudni, kövesd a blog Facebook oldalát és Instagram profilját is, ha pedig van blog.hu felhasználói fiókod, a jobb felső sarokban beállíthatod követésre a blogomat, így értesítést kapsz, ha új cikk jelenik meg.