USA nyugati part II.
Miután két és fél órát vártam páromra a két bőrönddel a Heathrow repülőtéren, landolás után már csak egy órát kellett rá várnom a los angelesi repülőtér érkezési csarnokában. Másfél órával utánam landolt, de sokkal gyorsabban átvergődött, mert nem kellett bőröndre várnia. Míg vártam rá, kiderítettem honnan mennek a buszok a város felé, így mire kis kézitáskájával megérkezett, már minden el volt rendezve.
A repülőtérről ingyenes shuttle busz közlekedik a legközelebbi magasvasútig, csak ott kell jegyet venni. Mi pár megálló után átszálltunk egy autópályán vágtató buszra (ennek jelentőségét a visszafelé úton tapasztaltuk meg) és már meg is érkeztünk a hotelhez. Miután gyorsan lepakoltuk a cuccokat, a nem messze lévő Dirt Dog nevű szofisztikált gyorsétteremben toltunk be egy gyors vacsorát, majd a hosszú nap után nyolc óra körül ledőltünk aludni... hogy hajnali négytől éberen pislogjunk az ágyban az időeltolódás miatt.
Kövesd barangolásunkat Utazó Tódi térképén a képre kattintva:
Így nem volt nehéz kora reggel kelni, hogy megkezdjük a városnéző túránkat, miután a közeli metró/villamos/HÉV megállóban vettünk egy napijegyet $7-ért, amit egy TAP (Transit Access Pass) kártyára kell feltölteni. Úgy döntöttünk, hogy a városházán kezdünk, mert annak tetejéről ingyen és bérmentve lehet körbenézni, az egyik közelben lévő felhőkarcoló tetjén lévő OUE Skyspace kilátó minimum 25 dolláros belépőjével szemben. Aki ott az épület oldalára szerelt, ultrarövid és ultragagyi üvegcsúszdán is le akar csúszni 5 másodperc alatt egy emeletet, annak még 8 dollárt kell előkotornia a zsebéből. Ezzel szemben csak be kell sétálni a városházára és egy gyors átvilágítás után magunk mehetünk fel az épület tetején lévő körteraszra.
Ezután a közeli Avila Adobe meglátogatásával folytattuk a napot. Ez az 1818-ban épült lakóház a legkorábbi lakóépület Los Angelesben. Európai szemmel ez nem nagy cucc, de ha azt vesszük, hogy fehér ember csak kicsivel több, mint ötszáz éve tette lábát a kontinensre, az egész ország meg nincs 250 éves, akkor ez egész réginek számít. A belső udvaros házikó ingyenesen látogatható, a szobákban kiállítás van berendezve és elmesélik a korabeli életet a nyugaton.
Innen egy sarokra van a Union Station állomás, melynek spanyol haciendára hasonlító épülete alapján nem is gondolnánk, hogy vasútállomásról van szó. Mint oly sok más helyszín a városban, filmekből már ismerős lehet az épület és az előtte elterülő pálmafás park, csakúgy, mint a váróterem.
Szokásommal ellentétben itt neki sem álltam filmes helyszíneket keresni, mert rengeteg filmet és klipet forgattak a városban. Persze így is jártunk ismerős helyszíneken, de főleg azért, mert a filmek nélkül is érdekesek. A helyszínek sokaságát jelzi, hogy a különböző oldalakon nem ötös vagy tízes, hanem ötvenes listákat állítanak össze általában. Nem is csoda, a Terminátor és a Vissza a jövőbe sorozat, a Batman filmek egy része, a Ponyvaregény, a Keresztapa, a Forrest Gump egy része és természetesen a Beverly Hills-i zsaru is itt forgott, hogy csak néhány nagy címet említsünk.
Mivel a tervezettnél korábban kezdtük a napot és a Broad múzeumba tíz órára szólt az előre váltott belépőnk, előtte megnéztük a Grand Central Marketet, mely az egyik irodaépület földszintjén található élelmiszer piac. Bár található itt zöldséges és cukorka árus is, a standok többsége kávézó és büfé. Páromnak csalódást okozott a hely, mert többre számított, nekem csak az okozott csalódást, hogy nem vehettem gumicukrot.
Igen kényelmes módon a piac északi bejáratával szemben van az Angels Flight sikló, mely a szomszédos, jóval magasabban lévő utcához visz fel. A viteldíj nem egetverő, 50 cent irányonként TAP kártyával, 1 dollár anélkül. Érdekesség, hogy eredetileg nem itt üzemelt, a délebbre lévő Hill és Olive streeteket kötötte össze, amíg 1969-ben át nem költöztették az eredeti helyszín átépítése miatt.
Így már időben érkeztünk a Broad nevű, mostanában igen felkapott kortárs múzeumhoz, ahol számos érdekes alkotás várja a nagyérdeműt. Persze a legfelkapottabb és legtöbbet fotózott mű a hatalmas lufikutya szobor, de emellett vannak itt túlméretes étkezőbútorok és egy végtelen tükörterem is, melybe 45 másodpercre bezárnak sok kis madzagon lógó LED izzóval.
A szomszédban található a Walt Disney Concert Hall, melynek extravagáns épülete messziről kiugrik a sorból. Ha be nem is akar menni az ember, az épület körül és tetején körbefutó parkot érdemes bejárni. Ne ijedjünk meg, a fákon elrejtett hangszórókból néha komolyzenei művek hangzanak fel. Az épülethez jelentős összeggel járult hozzá Lillian Disney, Walt Disney felesége.
Innen párom kifejezett kérésére a Bűbájos boszorkák gagyi és gyerekes filmsorozatának házához mentünk. Csak azért egyeztem bele, mert így én megtekinthettem a két házzal odébb lévő, Michael Jackson Thriller című számának klipjében szereplő házat. Nem tudom, hogy direkt vagy elhanyagoltságból, de most is elég rozoga állapotban van a ház, ahová az ijedt kislány elbújt a zombik előtt.
Néhány házat megkerülve máris az Echo Parkban találja magát az ember, mely egy nagy tó köré rendezett park. Maga a park nem túl látványos, kivéve az északi részét, mert onnan a tó és a belváros felhőkarcolói is benne vannak a képben. Az első napra tervezett látnivalók végére érkeztünk, de mivel még korán volt, úgy döntöttünk, hogy előreveszünk pár látnivalót.
Két buszjárat után máris fent voltunk a Griffith Observatory épületénél, mely három csillagvizsgáló kupolájával magasodik a város fölé, kiváló panorámát nyújtva minden irányban. Az épületet teljesen körbe lehet járni és a tetejére is ingyen fel lehet menni, csak a planetárium programjai fizetősek. Az épület bejárati csarnokában egy Foucault inga lengedez, a két épületszárnyban pedig csillagászattal és az univerzummal kapcsolatos kiállítás van. Esténként emberek százai gyűlnek össze az épület teraszán, hogy megnézzék a naplementét, ami egyben hatalmas dugót jelent a felvezető út és a parkolók környékén abban az időszakban. Mi ezért nem vártuk meg az eseményt, hanem indultunk tovább.
Egy újabb kortárs alkotást néztünk meg, ami gyakorlatilag az, aminek látszik: egy hatalmas lámpaoszlop gyűjtemény. A Wilshire Boulevardon lévő Szépművészeti Múzeum előtti téren több, mint 200, a '20-as és '30-as évekből származó, felújított lámpaoszlop alkotja az Urban Light nevezetű installációt, melyet 2008-ban ideiglenes darabnak szántak, de aztán kiállta az idők próbáját. A LED lámpákat napelemekből nyert árammal táplálják, így környezetbarátnak mondható.
A mellette lévő telken egy sokkal ősibb és természetesebb látnivaló található. Már évezredek óta bugyog itt fel a forró kátrány a talajból, mely egy kis mélyedésben gyűlik össze. Az idők során a város teljesen körbenőtte, így most az egyik építési telekre zárva bugyog tovább. A paleontológusok örömére a történelem során elég sok állat esett áldozatául a forró ragacsos anyagnak, sőt egy kb. 10000 éves emberi csontvázat is találtak már. A leletek egy részét a gödör mögött épült múzeumban állították ki.
Ezután már csak arra volt időnk, hogy elkutyagoljunk a pár tömbbel északabbra lévő Farmers Marketre, ahol mindenféle bolt és stand található. A hagyományos zöldség piac mellett van ruházati rész és büfésor is, sőt a piac keleti fele inkább egy sétálóutca, ahol kis emeletes villamos is jár fel-alá.
Ha USA, akkor hamburger, hot dog és burrito. Sehol máshol nem vetem rá magam úgy a gyorskajákra, mint itt. Normál esetben kerülöm az ilyen helyeket, de az Egyesült Államokban ez hozzá tartozik az ország hangulatához és ilyenkor elengedem magam. A sok nagy lánc mellett (TGI Fridays, Shake Shack, Jack in the Box, Five Guys, Taco Bell, stb.) rengeteg kis étterem is található mindenféle ételválasztékkal. Kicsit aggódtam, hogy majd egy hétig burritot kell ennünk, de egész változatos helyeket találtunk.
Bár a legnagyobb üdítők árusítását (értsd két literes pohár) már betiltották, ez egyáltalán nem akadályozza meg a népet abban, hogy vég nélkül fogyassza a cukros üdítőket a gyorséttermekben, ugyanis a legtöbb helyen újratölthetőek a poharak. Ezért nem is értem miért árulnak különböző méretű poharakat, amiből ráadásul mi smucig módon mindig csak egyet kérünk. Az itt is ismert ízek mellett mindenféle egyéb megtalálható, most csak a vaníliás fanta és a málnás 7up jut eszembe. Volt olyan hely, ahol szénsavas vizet nem is tudtak adni, csak üdítőket.
Az étel adagok is hatalmasak. Egy sajtos-baconös hamburger, sült krumpli és shake könnyen ki tud fogni az emberen, ugyanis a shake mindjárt dupla adag, mert a keverőpohár kétszer akkora, mint az üvegpohár, így az üvegpohár mellett kihozzák a keverőpoharat is. Hogy miért nem töltik csak félig a keverőpoharat, azt szintén nem tudom. A krumpli kis kosárkában érkezik, ami elsőre nem, csak negyedóra evés után tűnik nagynak.
A reggeliből szintén nem sajnálják a kalóriát. Az omlettet sokszor hagymás sült krumplival tálalják, de lehet kérni amerikai palacsintát is mellé. Párom egyik reggel csak azt kért az egyik étteremben és hármat kapott belőle, de még én is azt mondtam, hogy abból maximum egy lenne indokolt. A kávét és üdítőt a pincérnő természetesen kérdés nélkül töltötte újra.
Ja, még valami, amit én mindig elfelejtettem, pedig előző útjainkon már egyszer megtanultam. Ha innivalót kérünk, érdemes mindig hozzátenni, hogy jég nélkül szeretnénk. Ellenkező esetben telerakják a poharat jéggel és az egyébként is hideg italt a fennmaradt résekbe töltik. Hacsak nem jeget akarunk szopogatni, nyugodtan mondjunk nemet.
Második napunkon a város északi részén húzódó Hollywood Boulevardon kezdtünk, szerencsére az Oscar díjátadó után pár nappal, így már elvonult a csim-bumm cirkusz. Az utca fele így is le volt zárva, mert készültek a következő filmbemutatóra. Ezen az utcán található a Walk of Fame, azaz a sztárok csillagai. Mivel az utca mindkét oldalán másfél mérföldes szakaszon vannak elszórva a csillagok, ha egy konkrét nevet keresünk, akkor érdemes előre feltérképezni, merre található. Több, mint 2800 valós és képzeletbeli név szerepel, utóbbiak közül Donald kacsának és Miki egérnek is van csillaga.
Kicsivel érdekesebb a Chinese Theatre udvara, ahol csillag helyett a sztárok cementbe öntött kéz- és láblenyomata található. Itt legalább elcsodálkozhatunk, milyen kis méretekkel rendelkezik egy-két termetesnek hitt sztár. A Chinese Theatre mellett található a Dolby Theatre ami az Oscar-díj átadókról lehet ismerős. Az év többi napján nyugodtan be lehet sétálni és fényképezkedni a híres lépcsőházban, melynek oszlopait a legjobb filmnek járó Oscar díj címek borítják. A színház mellett van egy bevásárlóközpont, melynek hátsó részén található nyitott folyosók kedvenc fényképező helyek, mert innen rá lehet látni a belvárostól egyébként meglehetősen messze lévő Hollywood feliratra.
A pláza legfelső emeletén lévő amerikai diner hangulatú étteremben elköltött "könnyed" ebéd után párom kívánságára a Melrose Place felé vettük az irányt. Ez a West Hollywood városrész nyugati végén található, pár utcából álló terület arról híres (a filmsorozat mellett), hogy luxus márkák üzletei találhatóak itt. Nagyon nehéz meghatározni miért is más ez a pár utca, de ahogy befordul az ember, rögtön érzékeli a változást. Az épületek kirakatai dizájnosabbak, a járdák tisztábbak, a fák egészségesebbek.
De ez semmi ahhoz képest, hogy a Rodeo Drive hogy néz ki. Egy hosszabb buszozás után csöppentünk bele a gazdagok kis világába. Ez az a környék, ahol Julia Robertset annak idején kitessékelték az egyik luxus üzletből a Micsoda nő! című filmben. És valóban, ez a pár utca olyan, mint egy kis luxus sziget a los angelesi külvárosban. A kis ember számára ismert és ismeretlen üzletek sorakoznak egymás mellett, áramvonalas dizájnú nők és férfiak törik meg néha a fényképezkedő turisták tömegét és néha feltűnik egy-egy különleges luxus- vagy sportkocsi. Az utca északi végén kezdődik a Beverly Hills, ahol a dúsgazdag producerek, filmsztárok, zenészek, rendezők, cégtulajdonosok házai illetve villái sorakoznak.
Utolsó teljes napunkon végre elérkezett amit annyira vártam! A hotelünk melletti parkban lévő Tudományos Múzeumot látogattuk meg. Hétköznapokon ingyenes a múzeum és van lehetőség online jegyet venni, hogy elkerüljük a sorbanállást, hétvégén 3 dollár a belépő és csak előre váltott jeggyel lehet bemenni. A múzeum körül mindenféle repülő van elszórva, többek között egy DC-8 és egy Blackbird is. Minket igazán egy dolog érdekelt, mégpedig az amerikai űrsikló program köré szervezett kiállítás. Itt nemcsak néhány fedélzeti berendezés, mint pl. a konyha és a WC, valamint az ürsikló kerekei vannak kiállítva, hanem egy ideiglenes csarnokban maga az Endeavour űrsikló is!
Az utolsó küldetése után 2019 őszén egy átalakított Boeing 747 repülőgép reptette át a los angelesi repülőtérre, ahonnan 68 óra alatt szállították a mostani helyére. Amíg el nem készül a végleges kiállítócsarnok egy ideiglenes hangárban van kiállítva és teljesen körbe lehet járni, valamint alatta átsétálni! Hihetetlen érzés egy olyan tárgy közvetlen közelébe kerülni, ami egyrészt járt az űrben, másrészt bár már sokszor látta filmen az ember, mégis tudja, hogy élőben látni nem sok esélye van. Sajnos mivel magasan a hangár padlója felett van kiállítva, ezért oldalról vagy felülről nem igazán lehet megnézni. A végleges csarnokban függőleges helyzetben, a póttartállyal (ami most az udvaron van lefektetve) és a segédrakétákkal együtt lesz kiállítva, szóval lehet, hogy még ennyire sem lehet majd közelről megnézni.
A múzeummal szemben áll a Los Angeles Memorial Coliseum, mely az 1932-es és 1984-es los angelesi olimpiák stadionja volt, valamint tervek szerint a 2028-as olimpiát is itt fogják rendezni. Ezzel egyébként az egyetlen olyan stadion lesz, ahol 3 olimpiai játékot rendeznek. Be nem lehetett menni, így csak az ikonikus főbejáratot fényképeztük le.
A múzeum és stadion után a Santa Monica tengerpartot látogattuk meg. Sajnos ez a helyszín igen máshogy nézett ki a filmeken. A metró/villamos/HÉV-ről leszállva egy közeli vegetariánus étteremben ettünk egy finom (tényleg) salátát (tényleg), majd lebuszoztunk a déli felére a partnak, hogy onnan sétáljunk vissza. A busz a Venice Sign előtt rakott le, ami egy utca fölé kifeszített VENICE felirat. Kár, hogy az instagram képeken nem mutatják a lerobbant és bezárt épületeket, amik között van. A partra kisétálva egy rozzant bódésor fogadott, ahol egymást váltották a napszemüveg árusok, a gyanús hamburgerezők és a fű boltok. A parton lévő gördeszka pálya viszont jó állapotban volt és páran használták is.
A parton távolabbra kutyagoltunk, hogy a sok vizimentő torony közül egy szivárvány színűre festettet fényképezzünk. Onnan ismét dél felé indulva megtaláltuk a Muscle Beachet, ami egy szabadtéri gyúró karám. Ez a gyakorlatban úgy nézett ki, hogy egy fémkerítéssel elhatárolt helyen pár rozsdás gép árválkodott, a sok izomagy szemmel láthatólag nem gondolt még arra, hogy az ecsetet is lehetne emelgetni. A kosárlabda pályáknál lehetett valami kis nézeteltérés, mert egyszercsak három rendőr SUV vágtatott át a tömegen és egy rendőrségi helikopter is megjelent. Mi inkább továbbálltunk, így sosem tudjuk már meg, mi lehetett az intézkedés oka.
A parttól pár utcával beljebb megnéztük a Venice Canalst, ami egy 1905-ben épült mesterséges csatorna hálózat, a partjain kis nyaralókkal és családi házakkal. Kicsit olyan, mint a csatornák Miamiban, csak sokkal kisebb méretben és szerényebb kiadásban. Innen tovább barangoltunk a szárazföld felé, mert párom szeretett volna az Abbot Kinney Boulevardon végigsétálni. Ez egy hangulatos kis utca, kétoldalán éttermekkel, cukrászdákkal és egyéb boltokkal.
Az utca végén buszra szálltunk és visszaindultunk a Santa Monica part központi elemének számító mólóhoz. A móló egyik legnagyobb látnivalója a tövében lévő vidámpark (nem értem honnan jön ez a mólóra vidámpark angolszász szokás). A móló teljes hosszán árusok és mutatványosok szórakoztatják a közönséget, a móló végén pedig a Forrest Gump film ihlette Bubba Gump étterem található. A móló feletti partról megnéztük a naplementét, majd visszaindultunk a városba és ismét a hotelhez közeli egyik mexikói étteremben vacsoráztunk.
Utolsó napunkra nem terveztünk semmit, így végre kicsit tovább alhattunk. Délelőtt párom egy outlet centerbe akart menni vásárolni, de aztán abból nem lett semmi. Így a belvárosban sétáltunk és úgy gondoltuk, akkor már megnézzük a Last Bookstore nevű könyvesboltot. Az két emeletet foglal el és egy egykori bankfiók helyén működik, melynek nyomai ma is láthatóak. Hol máshol lennének jobb helyen kirakva a horror és thriller könyvek, mint a hatalmas páncélteremben, melynek ajtaján belül ma is olvashatóak az írógéppel írt utasítások arra az esetre, ha bent ragadnánk? (megsúgom, ha egyáltalán van világításunk és el tudjuk olvasni akkor annyi derül ki, hogy belülről nem nyitható, az ajtó felett nyitható egy kis lyuk, amin keresztül lehet kajabálni.) A boltban vannak mindenféle témában könyvek, ha belemerültem volna, napokat tudtam volna böngészni és olvasni. (Innen is csókoltatom azt a grafikust, aki ezt a betűtípust találta ki ehhez a könyvhöz. A Krasznahorkai-t még normál betűkkel is nehéz lebetűzni, de így...)
A bolttal szemközti utcában belefutottunk egy filmforgatásba, ami gondolom Hollywood környékén nem ritka. A helyszínen nem tudtuk meg a film címét, a díszlet és az utcakép alapján a II. világháború idején játszódik. Nem tudom hányszor próbálták összesen felvenni ugyanazt a pár perces jelenetet, mi kb. öt próbálkozást (és köztük minden szereplő és statiszta visszaállítását) néztük meg, mindig kicsit más szögből. Meglepő módon közel engedték a bámészkodó közönséget, mikor a szereplők a járda széléig sétáltak, előttük volt a kamera, a kamera mögött két méterrel pedig már a bámészkodók.
Ezután a hotelben felvettük bőröndöket és elindultunk a repülőtérre, hogy áttelepüljünk San Franciscoba. Valami miatt az autópályán közlekedő expressz buszok nem jártak, így egy lassabb buszjáratra szálltunk, ami az autópálya mellett ment és több helyen megállt. Nem kellett volna. Egyre lepukkantabb helyeken ment a busz és egyre jobban megnéztek minket akik felszálltak. Aztán végre elértünk a magasvasúthoz és azzal folytattuk utunkat megkönnyebbülve.
Nem gondoltam volna soha, hogy Los Angelesben ilyen mértékű a szegénység és a hajléktalanság. Nem csak a külvárosban, hanem mindenhol tucatjával táboroznak a hajléktalanok. Sötétedéskor minden egyes buszmegállóba legalább egy hajléktalan betelepedett éjszakára, de a városháza előtti parkban is legalább tucatnyian aludtak éjszaka. Az autópálya feletti hidak járdáin komplett sátorvárosok álltak.
A tömegközlekedést csak a legszegényebb (mexikói és fekete) emberek használják, a fehérek mind turisták. A hotelben még a jegy fajtákról sem tudtak semmit a recepciósok, mert bevallásuk szerint életükben nem használták még. Nappal még csak-csak biztonságosnak mondható, de este a metróállomásokra és szerelvényekre behúzódnak a hajléktalan és/vagy drogos emberek, olyankor már jobb nem arra járni. Mi is ezért igyekeztünk korán kezdeni és korán befejezni a városnézést.
De nem ritka az utcán kóborló, drogos vagy csak kettyent alak sem, bárhol és bármikor találni valakit, aki valamit hangosan szid, magában beszél vagy csak artikulátlanul üvölt és csapkod. A fű ugye legalizálva lett pár éve, így most már a rendőrök sem vegzálják az utcán kóborló belassult és kába használókat. Mondjuk gondolom azelőtt is csak papíron üldözték az ilyesfajta bűnözést. A helyiek ezért próbálják elszigetelni magukat és kocsival menni mindenhova. Amit nem látsz, az nincs is ugye...
A repülőtéren jópár órát hagytunk magunknak, hogy a különböző várókat kipróbálhassuk, ráadásul a gépünk is késett egy órát. A várókról és a repülőútról, ami természetesen megint tartogatott különlegességet külön írok majd. Maga az út egy óra volt, így hamarosan landoltunk is. San Franciscoban a belföldi járatok kiszolgálásával nem vacakolnak, mikor nem láttuk egyik kijelzőn sem, hogy a bőröndök melyik szalagra fognak érkezni, az információs pultnál csak legyintett a csávó, hogy a los angelesi járatot ki sem szokták írni, úgyis az egyes szalagon lesz. Kösz szépen, lazák vagytok. Felvettük a csomagokat és elindultunk a város felé.
Ha tetszett a bejegyzés és szeretnél még többet megtudni, kövesd a blog Facebook oldalát és Instagram profilját is, ha pedig van blog.hu felhasználói fiókod, a jobb felső sarokban beállíthatod követésre a blogomat, így értesítést kapsz, ha új cikk jelenik meg.
