New Orleans
Már régóta a listámon volt New Orleans és most, hogy idén ilyen sokat járok az Egyesült Államokba úgy gondoltam, ide is elnézhetnénk a párommal. A város egy hétvége alatt bejárható, nincs túl sok vagy nagy látványosság, de itt mindenből ízelítőt kaphat az ember: a déli államok gasztronómiájából és építészetéből, a jazz zenéből, a Mississippi élővilágából, a kisvárosi hangulatból és a nagyvárosi forgatagból.
New Yorkkal ellentétben most sikerült közel egyszerre landolni párommal, akinek csak egy órát kellett várnia rám - nem mintha a los angelesi gikszer után szívemre venném mennyi időről van szó. A repülőtér érdekes kialakítású, a két terminál közül csak az északi oldalon lévő üzemel. Kívül az épület keleti oldala az érkezési, a nyugati az indulási oldal, odabent viszont függőleges a felosztás: a földszintre, illetve ahogy az USÁ-ban mondják az első szintre érkeznek az utasok, a második szint az indulási szint a biztonsági ellenőrzéssel és a tranzit váróval, a harmadik szinten találhatóak a légitársaságok pultjai.
Az esti érkezés után taxiznunk kellett, mivel - talán mondanom sem kell - ennek az amerikai városnak is inkább csak papíron létezik a tömegközlekedése, főleg este tízkor, mert az utolsó busz fél tízkor indul a városba. A hotelben kellemes meglepetésként mindhárom napra ingyen reggelit kaptunk a hűségprogram státusznak köszönhetően, viszont rossz hírként közölték, hogy a medence le van zárva beázás miatt. Ez utóbbi azért volt kellemetlen, mert a városban 36-38 fokos hőmérséklet és 80%-os páratartalom uralkodott, a városnézés mellett egy kis medencés hűsölést is terveztünk.
Ahogy mondtam, sok városhoz hasonlóan itt is csapnivaló a tömegközlekedés. A városban háromféle tömegközlekedési ág van: busz, villamos és komp. A buszokat nem igazán próbáltuk, mert a belváros szűkebb utcáit elkerülik, de valamit elmond róluk, hogy a 202-es reptéri busz például másfél óránként jár és csak este fél tízig, így nem igazán lehet számítani rá.
A villamosok inkább turista látványosságok, mint komolyan vehető járművek. Az első vonal 1831-ben nyílt meg és azóta is - ha nem is ugyanazok - de ugyanolyan vilamoskocsik bonyolítják a forgalmat az azóta négy vonallá bővült hálózaton. Ezek a villamosok városnézéshez ideálisak, mert lassúak és minden utcasarkon van megállójuk, viszont ezzel munkába járni elég fájdalmas. A piros villamosok légkondicionáltak, de a 12-es vonalon közlekedő olajzöld villamos nem - ez fontos szempont a kánikulában.
A jegy- és bérletárak teljesen normálisak, bár nem is kapunk cserébe túl sokat. Egy vonaljegy 1.25$, a 24 órás jegy 3$, a 72 órás pedig 8$. Eredetileg a három napos jegyet terveztük venni, de aztán annyit gyalogoltunk, hogy csak egy egynapos jegyet vettünk a villamosozáshoz és a repülőtérre.
A város a Mexikói öböl és a nyelvtörő Pontchartrain tó között terül el, ráadásul a feleslegesen sok betűt tartalmazó Mississippi folyó vágja ketté. A várost mocsarak veszik körbe, ahova fél- vagy egész napos aligátor látogató túrákat szerveznek. Ezekkel egybekötve vagy külön meg lehet nézni a déli államokra egykor jellemző gyapottermesztő földtulajdonosok néhány fennmaradt házát.
A szétterülő város központja a folyó bal partján egy aránylag kis területen fekszik. Az egyik fő utca a partra merőleges Canal Street, itt fonódnak a villamosvonalak. A széles, pálmafákkal szegélyezett utca két oldalán egymást váltják a modern és klasszikus épületek. Mivel közel volt a szállásunk, itt kezdtük a városnézést.
A Canal Streetre merőleges Bourbon és Royal Street a lelke a belvárosnak. Bár az egész városra jellemző, talán itt találjuk a legtöbb jellegzetes, teraszos házat. Nappal elég kihalt a környék és csak néhány bolt van nyitva, de ha este tér vissza az ember, olyan mintha egy másik helyen járna. Az utcákat lezárják a forgalom elől így zavartalanul hömpölyöghet a tömeg, kinyitnak az éttermek és bárok amikben sokszor élőzene szól, előttük pedig utcazenészek játszanak, miközben csinos lányok kínálgatnak ki tudja mit kémcsövekben. Az várakozásaimhoz képest kicsit kevés volt a jazz, az utcazenészek discot, a bárokban pedig inkább rockot játszottak.
Két érdekes hely is akad a környéken, ahova betérhetünk egy italra. Az egyik a Hotel Monteleone bárja, ahol a bárpult igazából egy körhinta közepe, mely körül a vendégek lassan székestül forognak. A bár délelőtt 11 órától nyitva van, érdemes azt megcélozni, mert az emberek napközben a hagyományos asztaloknál várnak egy-egy felszabaduló helyre, este pedig egyenesen zsúfolásig van a hely.
A másik különleges hely a Lafitte's Blacksmith Shop Bar, mely a környék legrégebbi épülete. Valószínűleg 1770 körül épült és boltként üzemelt. A XIX. században a legenda szerint a kalóz John Lafitte használta illegális dolgok árusításához. Manapság kocsmaként üzemel és hektószámra adják el a környék népszerű italát, az alkoholos gyümölcsös jégkását. Hogy nem túlzás a "hektószám" kifejezés, mi sem mutatja jobban, minthogy a pult mögött egy hatalmas alumínium keverőgépben tartják az italt.
A folyópart nem a legerősebb vonzereje a városnak, iparvágányok és masszív árvízvédelmi rendszer választja el a várostól. Mégis érdemes tenni egy kis kerülőt, mert helyenként sétányokat alakítottak ki illetve innen indulnak a klasszikus, lapátkerekes gőzhajós sétahajós programok. A folyópart mellett áll a Jackson Square park, keleti oldalán a St Louis katedrálissal. Bár már 1718 óta állt templom a helyen, a most látható épületet 1850-ben emelték, az előző épület leégése után.
A belváros északi részén található a French Market, ahová inkább gyalog, mint az elég ritkán járó villamossal lehet eljutni. A piac több részből áll, a zöldség-gyümölcs részleg mellett büfék állnak, de szuvenírek, dísztárgyak és ruha is kapható. Ez remek hely, hogy több helyi ételt is megkóstoljunk miközben sétálunk a piacon, a bátrabbak a krokodilhúst is kipróbálhatják.
A környék gasztronómiája nagyban különbözik az átlagos amerikaitól, már ha lehet ilyen egyszerűsítéssel és általánosítással élni. A térség konyháját kreol konyhának szokás hívni, mely egyesíti a francia, spanyol, afrikai és indián ízeket. Ehhez jön hozzá a tenger közelsége, melynek köszönhetően meglepően sok halat és tengeri kütyüt esznek, ilyen fogásokat minden étteremben lehet találni és nem ritka a kizárólag tengeri étterem.
Az egyik leggyakoribb étel a Jambalaya, ami a mi rizses húsunkhoz hasonló, csirke-, vagy sertéshúst, kolbászt, esetleg rákot tartalmazó főétel. Ennél többet nem is kell talán mondani róla, finom és laktató.
Szintén jellegzetes és mindenhol kapható étel a Gumbo, mely kicsivel kevésbé szofisztikált és étvágygerjesztő. Ez egy csirke, kolbász vagy hallal készülő, a pörköltnél jóval hígabb étel, melyet rizzsel tálalnak. Amit elém raktak le, konkrétan leves volt rizzsel. Ízre jó volt, csak kicsit fura.
Úgyszintén finom fogás a babos hús, melyet szintén rizzsel tálalnak, sokszor kolbásszal kiegészítve. Itt kell megjegyeznem, hogy helyi specialitás a krokodil hús és az abból készült kolbász. Ízre nem sokban különbözik a hagyományos kolbásztól, se nem jobb, se nem rosszabb, de azért észrevehető a különbség. Ez a három fogás sok helyen együtt szerepel az étlapon, így kis adagokban próbálhatjuk ki.
Egy kicsivel könnyedebb, akár uzsonnára vagy vacsorára is ehető étel a muffaletta, mely egy csirkehússal vagy sonkával vastagon megpakolt szendvics. Olyannyira nem jelentős, hogy most arra sem tudok visszaemlékezni, hogy párom vagy én próbáltam ki.
A leghíresebb desszert a beignet, ami gyakorlatilag ugyanaz, mint a csörögefánk, azzal a különbséggel, hogy itt cukorral vastagon megszórva tálalják. És mikor azt mondom vastagon, azt úgy kell érteni, hogy hegyekben áll rajta a cukor, amit evés előtt le kell borítani róla. Érthetetlen, hogy amerikai létükre nem csináltak még belőle lekváros, nutellás, fahéjas vagy fagylaltos változatot, kizárólag cukorral kapható. A város legnépszerűbb helye a Café Du Monde, ahol a kis belső tér mellett hatalmas teraszon eszik az emberek a fánkot.
Ha valaki szeretné az elővárosokat is megtekinteni, javaslom a 12-es villamost, melynek vágállomása éppen csak érinti a Canal Streetet, majd fordul is vissza, hogy egy hatalmas félkört tegyen a házak között, a folyó kanyarulatát követve. Bár ritkán jár, éredemes egy darabon kipróbálni, mert tipikus déli stílusú családi házak között halad. Érdekesség, hogy a Hercegnő és a béka Disney rajzfilm is New Orleansban játszódik és valószínűleg ez a villamos ihlette a készítőket, akik a rajzfilmben a zakatoló villamos segítségével mutatják be a társasdalmi különbségeket a gazdag belvárostól a szegényebb kerületekig. Végigmenni nem érdemes a vonalon, mert nagyon hosszú, de mi a Garden Districtig elvillamosoztunk, majd pár utcát lejjebb sétáltunk a Magazine Streetig, ahol szintén sok étterem és bolt található.
Louis Armstrong neve és a város szinte összenőtt, ezért a városban nemcsak a repülőteret nevezték el róla, de egy 39 hektáros parkot is kapott, a szobra mellett számos utalással a jazzre. Aki ennél is többet szeretne tudni a jazzről, az meglátogathatja a Jazz múzeumot is a French Market mellett.
A két nap gyorsan eltelt, részben azért, mert a rekkenő hőség igencsak korlátozta a sétakedvünket. Javaslom a látogatást őszre időzíteni mikor már enyhébb az idő. Még szóba jöhetne a tavasz is, de az a hurrikánoké. A repülőtérre menet adtunk egy esélyt a buszjáratnak, aminek a megállóját egy alig észrevehető tábla jelezte az út szélén. A busz időben jött, szinte teljesen üres volt, a húszperces taxiút helyett negyven perc alatt ért ki a repülőtérre. A városból a repülőtérre irány esetén könnyebb összehangolni a másfél órás követési idejét a járatunkkal, mert egyébként is kint kell lenni a repülőtéren, érkezéskor viszont lutri, hogy éppen elérjük-e. Párommal Dallasig közösen repültünk, onnan ő San Jose, én pedig London felé indultam tovább.
< Előző bejegyzés Következő bejegyzés >
Ha tetszett a bejegyzés és szeretnél még többet megtudni, kövesd a blog Facebook oldalát és Instagram profilját is, ha pedig van blog.hu felhasználói fiókod, a jobb felső sarokban beállíthatod követésre a blogomat, így értesítést kapsz, ha új cikk jelenik meg.
