Andorra
Körülbelül hét éves lehettem, mikor szüleim úgy gondolták, hogy megismertetik velem a síelés örömeit. Mivel ők nem síeltek, ezért engem sem nagyon hozott lázba a dolog. De szófogadó kisgyerek voltam, így hagytam, hogy beöltöztessenek overállba, mint valami félresikerült űrhajóst. Az újonnan vásárolt síléccel és bottal megálltunk a Bükkben egy kis lejtő tetején és mondták, hogy csússzak. Hát csúsztam cirka tíz-húsz métert az aljáig, majd ott megálltam és kérdeztem, hogy: És most??? Közölték, hogy le lehet csatolni a leceket, felcipelni és megint csúszni. Na ekkor közöltem velük, hogy én inkább befejezném ezt a bohóckodást, mert nem ér annyit az egész. Úgyhogy síelős karrierem itt ért véget, a síléc talán még ma is ott porosodik valahol a garázsban.
Párom persze imád síelni, évek óta hallgatom, hogy szeretne menni, de senki nincs, akit rá tudna venni. Utóbbi időben felém fordult a figyelme és engem próbált elcipelni. Én lapítottam, mint sz** a fűben, mert továbbra sem éreztem semmi indíttatást, hogy ezt nekem találták volna ki. De párom csak megoldotta, hogy ne kerülhessem el a sorsomat.
Szervezkedni kezdett, hogy látogassuk meg Spanyolországban élő ismerőseinket, aminek apropója az volt, hogy nemrég vettek lakást és azt ugye illik megnézni. De ezt aljas módon összekötötte egy andorrai síeléssel is, két lehetőséget hagyva nekem:
- nem megyek és kihagyom a lakás megnézést, azaz antiszociális visszahúzódó lusta dög vagyok
- elmegyek, de akkor síelni is kell
Nem volt mit tenni, beadtam a derekamat és gondolatban már búcsút mondtam a harminc x éves csont töretlenségi rekordkísérletemnek, bár csak egy hosszú hétvégét kellett kibekkelni. Azért mindenkivel előre közöltem, hogy ez lesz életem első (és valószínűleg utolsó) próbálkozása. Arra a lehetőségre is felkészítettem mindenkit, hogy öt perc után lesz elegem és vágom oda a sílécet. Szerencsére ez nem történt meg, de ne ugorjunk ennyire előre.
Csütörtök délután munka után indultunk, a változatosság kedvéért a Gatwick déli termináljáról. Ez kítűnő alkalom volt arra, hogy kipróbáljuk a British Airways nemrég felújított váróját a terminál galéria szintje feletti emeleteken. Ugyanis a lounge két szintes, a fő szint felett van egy csendesebb, kanapékkal és fotelekkel berendezett emelet. A lounge egyik oldalán a váróra, a másik oldalon a repülőgépekre nyílik kilátás.
A dizájn és az ételválaszték ugyanaz, mint a Heathrow terminál váróiban, így már rutinosan szolgáltuk ki magunkat paradicsomos húsgolyóval és gyömbéres csirkével. Kedvencünk mégis az italpult. Délután a salátabárt (nagyon helyesen) a teázáshoz tortára és sconera cserélik.
Érdemes tudni, hogy a Gatwick déli terminálján a biztonsági ellenőrzést követően - mielőtt lemennénk a lépcsőn - a bal oldalon van egy folyosó, ami a duty free szlalompályát megkerülve azonnal a tranzit váró galéria szintjére visz. Aki a kapukhoz igyekszik, annak nem segítség, mert a galérián aztán körbe kell menni a lépcsőhöz, ezzel tehát nem lesz rövidebb az út, de aki fent szeretne beülni étterembe, annak jól jöhet. Mivel a tábla alapján úgy néz ki, mintha közvetlenül a repülőtéri várókhoz vezetne és csak kiemelt utasoknak lenne fenntartva, nem sokan használják. Pedig jobban megnézve a táblát, látható, hogy nem erről van szó.
Mi évek óta járunk a Gatwickről mindenfelé, de főleg Budapestre, mégsem vettük sohasem észre. Két megoldás van: 1. vagy a Gatwickre jellemző folyamatos fúrás-faragás során vágtak át eggyel több falat, vagy 2. jobban figyelünk a lounge és fast track táblákra amióta megvan a Oneworld sapphire státusz.
Ez alkalommal nem jutottam be a pilóta fülkébe felszállás előtt és a repülés is eseménytelenül telt. Barátunk összeszedett minket a repülőtéren, így hamar megérkeztünk a lakásukra. Természetesen a közeli, már jól ismert étterembe mentünk, ahol kielégítettük az éves (vagy fél éves?) tapas igényünket. Chorizot (spanyol kolbász), patatas bravast és grillezett csirkét ettem, a többiek még rendeltek mellé pulpot (polip) meg kagylót, de mivel már jól ismernek, azokat a közelembe sem rakták. Kedvencem a patatas bravas, ami nem túl dekoratív tálalása ellenére nagyon finom. Ez gyakorlatilag héjában sült krumpli, allioli szósszal leöntve. Az allioli pedig nem más, mint fokhagymás majonézes katalán szósz.
Az estét eztuán bevásárlólista írásával töltöttük, másnap pedig, amíg a többiek dolgozni voltak, mi párommal bevásároltunk a piacon. Késő délután indultunk, meglepő módon csak egy óra késéssel (spanyolok... ). Első körben a repülőtérre rongyoltunk vissza, mert az utolsó ember a csapatból akkor érkezett, ő türelmesen kibekkelte azt a plusz órát a repülőtéren. Ő is spanyol.
Jó esetben három órás autóúttal kell számolni, nekünk kicsit hosszabbra sikeredett, mert a határon nagy volt a kocsisor. Mi a déli oldalon léptünk be a miniállamba, majd az egész országot átszelve egészen Canilloig mentünk. Mikor megérkeztünk a szállásra, kiderült, hogy egy másik autó foglalta el a fizetett parkolóhelyünket a garázsban, (spanyolok... ) így mi is kénytelenek voltunk másik helyre beállni, csak ezután kezdhettük meg a kipakolást. Mint később kiderült, annak ellenére nehezükre esett értelmezni azt a dolgot, hogy a kocsi beálló száma nem egyezik a lakáséval, hogy a kapott garázs távirányítón világosan rajta van, melyik állást lehet használni. De nem is izgatták magukat ezen az egész hétvége alatt. (spanyolok...)
Másnap reggel délelőtt délben (spanyolok... ) sikerült is kijutni a Grandvalira-Grau Roig sípályáihoz a francia határ közelében. Innen indulnak több irányba a felvonók, közvetve összesen több, mint 20km-nyi pálya érhető el. Mivel közel van az országhatár, ha az ember rossz irányba indul vagy elbambul, simán átsiel Franciaországba. Érdemes korán kiérni, ha még felszerelést is kell bérelni, mert 10 óra után már sorok kígyóznak mindenhol. Az első helyen már majdnem sorra kerültünk párommal, mikor közölték, hogy kifogytak a mi méreteinkből: lehetett sorbaállni újra egy másik helyen. A társaságunk másik fele könnyen volt, hozták a saját cuccukat, így maguk urai voltak. Ja, a bérlésről annyit, hogy az árlistákon szereplő legolcsóbb opciót (nagyon kezdő felszerelés) felesleges nézegetni, mert nem tartanak belőle készleten. Egyébként mind a felszerelés bérlése, mind a bérlet tipusok ugyanolyanok, mint máshol.
Bevallom, nekem nem jön be, hogy az ember egész nap beleizzad a nadrágjába, bakancsába, zoknijába, pulóverébe, majd este csak kiteregeti az egészet és másnap lehet megint felvenni ugyanazt. Felszerelés bérlés esetén annyival súlyosbítva, hogy a kapott csizmába előző nap még más izzadt, illetve másnap már valaki más fog. Nem vagyok egy finnyás királykisasszony, de nekem ez nem pálya. Gyerekkoromban is az volt az egyik érv az úszás mellett, - amit évekig versenyszerűen űztem - hogy ott igen elegáns és kényelmes módon nem izzad meg az ember.
Arról nem is beszélve, hogy a csizma viselése fizikai fájdalmat okozott, mert a legtágabb állapotában is szorította az elég széles vádlimat, a lábfejem meg csak úgy kapott vért, ha óránként az összes csatot kiengedtem pár percre.
Összefoglalva az egészet: továbbra sem értem, mi a jó abban, hogy bucira öltözve, fájdalom közepette a saját izzadságunkban úszva, a lábunk baktérium- és gombatenyészetét másokkal megosztva önként csúszkáljunk napokig a havon, a szünetekben meg mint valami kripli botladozzunk a büfé körül, miközben a síszemüveg miatt a világ leghülyébb formájú lebarnulását/leégését lehet begyűjteni, ha nem vigyázunk. Nekem a másfél nap bőven elég volt ebből egy életre, köszönöm a lehetőséget.
Több órás öltözés, sorban állás és újabb beöltözés után úgy éreztem magam, mint egy félig tűzoltónak, félig űrhajósnak öltözött pojáca. Érdekes módon körülöttem ezt több ezer ember önként és dalolva csinálta. Itt volt az ideje elkezdeni a tanulást, ami annyiból állt, hogy párom megosztott pár jótanácsot és egy nagyon enyhe lejtőn (a büfé és a pálya között) elkezdtem a szerencsétlenkedést. A három perces gyerekkori síelésből nem tudtam építkezni, de meglepő módon nagyon sok minden visszajött a korcsolyázós emlékeimből. Egy kis bénázás után a zöld pálya felé vettem az irányt (miért nincs valami kevésbé nyaktörő, mondjuk rózsaszín pálya??) és lesiklottam. Na nem egyszerre, körülbelül huszonhárom részletben.
Lent elégedetten konstatáltam, hogy minden csontom épségben van és a felvonóhoz sorban álló embereket sem sikerült elütnöm. (Nem úgy, mint az egyik kezdő srác, aki konkrétan tekegolyóként csúszott a sorba.) Másodszorra már sokkal olajozottabban ment a dolog és mikor délután a többiek is megtekintették a kűrömet, többször is megkérdezték, hogy biztos nem síeltem előtte? Egyik kedves és udvarias barátunk odáig merészekedett, hogy kijelentette, érdemes lenne megfontolni a folytatását ennek a sportnak, mert született tehetség vagyok. Na persze. Egyébként a mentőhelikopter csak aznap legalább ötször jött fel sérültért, a pilóta szerintem már csukott szemmel tudja az utat a parkolótól a kórházig.
Délután öt körül visszaindultunk a szállásra, ahol megvacsoráztunk, mert el kellett kezdeni pusztítani mindazt, amit Barcelonában vásároltunk. Még este gondosan megterveztük a másnapi ébredést, reggelizést és indulást, így reggel délelőtt kicsit korábban sikerült elindulnunk. Tényleg nem kellett annyit sorban állni és hamarabb vehettük birtokba a pályákat. A tegnapi sikeren felbuzdulva egy meredekebb zöld pályára mentem, hogy ha elesek és eltörik valamim, akkor az legalább ne a legdedósabb pályán történjen. Páromnak mondtam, hogy menjen a többiekkel, nem kell engem dadusgatni, egyedül is elleszek. A többiek próbálták tökéletesíteni a testtartásomat, de nevetve közöltem velük, hogy erre a másfél napra teljesen mindegy a térdhajlításom.
Mivel nem feszültem meg a pálya koptatásába, volt időm nézegetni a többi kezdő tanulót és meglepődve néztem, milyen nyakatekert módokon lehet tanulni, amikhez képest én elég alap oktatást kaptam. Az egyik kamasznak úgy kellett lesiklania, hogy a két botot keresztben maga előtt tartotta vállmagasságban - na nekem úgy biztos nem ment volna. Egy másik gyerek meg az oktatójával a háta mögött mutatott be tandem-siklást.
Miután mindannyian meguntuk a síelést (nekem ehhez egy óra elég volt) hazaindultunk és lecuccolás után lekocsikáztunk a fővárosba (Andorra La Vella) esti városnézésre és vacsorára. Vasárnap este lévén nem voltak sokan a belvárosban, de azért annyira igen, hogy az első étterembe ne férjünk be. A főúr volt olyan kedves, hogy áttelefonált egy másik éttermükbe ugyanazon a sétálóutcán és foglalt nekünk asztalt. Ismét spanyol tapasokból rendeltünk pár adagot és falatoztunk, majd hazaindultunk.
Másnap korán kijelentkeztünk az apartmanból és persze megint a sípályák felé indultunk, hogy a lelkesebb fele a társaságnak még egy fél napig élvezhesse a csuszizást. Én már a gondolattól is rosszul voltam, hogy össze-vissza nyomorgatott lábamat belerakjam megint a csizmába, így nagyokat sóhajtozva ("jajj, de szívesen mennék veletek, de ugye a lábam... pedig ej de kár ezért...") kihagytam a lehetőséget. Azért nem utnatkoztam, pár óra alatt sikerült meghekkelnem a síbérlettel használható büfé körüli wi-fit és ingyen tudtam onnantól netezni. :)
Így esett, hogy nem estem és törés nélkül fejeztem be síelős pályafutásomat amit a többiek azzal a - nyilvánvalóan hamis - indokolták, hogy akkor nem is síeltem eleget, míg én nemes egyszerűséggel "töretlen ívű pályafutással" magyaráztam.
Kora délután indultunk haza, majd hamar az ágyba is zuhantunk. Másnap hétfő révén vendéglátóink dolgozni mentek, mi meg délelőtt behúztuk magunk után az ajtót és kitaxiztunk a repülőtérre. Mivel már szívatott meg minket a repülőtér, a check-in pultnál direkt rákérdeztünk a lounge használatra és elhelyezkedésére.
Ha érdekel, hogy mire érdemes a nem-schengeni utasoknak odafigyelnie a repülőtéren, látogasd meg a Patreon oldalamat, ahol exkluzív tartalmak várnak.
Miután átvergődtünk a biztonsági ellenőrzésen és útlevélvizsgálaton, a lounge felé vettük az irányt. Ez az emeleten helyezkedik el, hatalmas ablakokkal a tranzitváróra. Rengeteg kényelmes, bár már kicsit megviselt kanapé és fotel foglalja el a tér nagy részét, többségük konnektorral és USB dugaljjal szerelt. Az ételválaszték közepes, de nagy piros pont jár az étkezőasztalokért, amik lehetővé teszik, hogy ne egy kanapén és dohányzóasztalon kelljen étkezni, mint sok más loungeban. Bár az alkoholválaszték szerényebb, mint a British Airways várókban, itt is önkiszolgáló a rendszer.
Reggeli után a kapu felé vettük az irányt, majd egy gyors beszállítást követően tízpercekig ültünk a gépen, arra várva, hogy indulhassunk. Ha ezt tudtam volna, megpróbáltam volna bekéredzkedni a pilótákhoz. A pozitív oldala a dolognak az volt, hogy a gép csak félig volt tele, így egy másik sorba átülve miénk volt az egész.
A Barcelonai repülőtér (El Prat) két terminálból áll. A T2 terminál a régebbi, ami a repülőtér másik oldalán épített új terminál megnyitása után kiürült. Ha van kísértet repülőtér kategória, akkor az ez: a terminál bődületesen nagy az innen induló fapados gépek utasforgalmához képest. Mikor először látogattuk meg a várost egy nyüzsgő terminál volt, manapság percekig lehet sétálni, mire másik emberbe botlunk. A boltok nagy része bezárt, csak a beszállókapuk környékén vegetál pár bolt, az emberek is ott gyülekeznek. Óva intek mindenkit attól, hogy három órával hamarabb kimenjen, mert a falat fogja kaparni unalmában.
Ezzel szemben, a repülőtér átellenes oldalán épült az új T1 terminál. Igen, a kettes a régi, egyes az új. (spanyolok...) Ez sokkal nyüzsgőbb terminál, ide már érdemes hamarabb kiérni és hagyni időt a biztonsági ellenőrzésre. A terminál két részre van osztva, a schengeni és nem schengeni részre. Számos bolt és étkezde található a tranzitban.
Az viszont nem volt annyira király, hogy az előttünk lévő sorban két kisgyerek ült apuval, aki olvasott, zenét hallgatott és egyáltalán nem zavarta, hogy a két gyerek játszótérnek használja a két másik ülést. Csodálatos idő volt a repüléshez, ezért nem is értettem mikor leszállás előtt az addig igen kis virgonc kisebbik ördögfióka nyüszíteni kezdett, majd a földet érést már szinte pánikrohamban élte át. Pedig figyeltem, ennél puhábban letenni egy gépet nem nagyon lehet. Kárörvendve figyeltem az agóniáját, ami persze leszállás után gyorsan tovaszállt.
< Előző utazás Következő utazás >
Ha tetszett a bejegyzés és szeretnél még többet megtudni, kérlek látogasd meg a Patreon oldalamat, ahol az utazások támogatásáért cserébe exkluzív tartalmakhoz is hozzáférést biztosítok. Kövesd a blog Facebook oldalát és Instagram profilját is, ha pedig van blog.hu felhasználói fiókod, a jobb felső sarokban beállíthatod követésre a blogomat, így értesítést kapsz, ha új cikk jelenik meg.
