Egy világ, ahol éjjel-nappal zajlik az élet: fel-alá robogó vonatok, korcsolyázó jegesmedve, strandoló pingvinek, a Mikulással motorozó rénszarvas és víz alatt legelő tehenek. És ha ez nem lenne elég, óramű pontossággal tör ki egy vulkán vagy száll le az űrsikló. Ezernyi aprólékosan kitervelt és megvalósított részlet, amitől tátva marad az ember szája: Hamburg egyik régi raktárépületében percenként áll fejre a miniatűr világ.

El sem hiszem, hogy ez az út már öt éve a fejemben volt, de valahogy mindig volt más uticél. Néha ugyan bedobtam ötletként uborkaszezonban, de párom nem igazán lelkesedett Hamburgért, azért meg pláne nem, hogy van ott valami terepasztal. De addig mondogattam, mígnem beadta a derekát és leszerveztünk egy hétvégi városnézést.

Péntek délután a Heathrow ötös termináljáról indult a gép, miután  tiszteletünket tettük a British Airways mindkét várójában. A múltkor a terminál déli végén lévő várót próbáltuk ki, ahhoz képest az északi kisebbnek és zsúfoltabbnak tűnt. A dekor és az ételválaszték ugyanaz mindkét váróban mindennap, így már ismerősként üdvözöltük a távol-keleti gyömbéres csirkét és a chillis babos húsgolyót. Rutinos és rendszeres lounge látogatóktól tudjuk, hogy az ételválaszték mindig ez, amit a törzsközönség már kicsit unalmasnak tart. Minket azért nem fenyeget a veszély, hogy megunnánk a gyakori utazások során.

A gép időben indult és a sapphire státuszunknak köszönhetően ketten foglaltuk el a három egymás melleti ülést és az elsőbbségi beszállításnak köszönhetően a bőröndöt is mi rakhattuk be először a felső tárolóba. Hajj, de fog ez hiányozni, mikor lejár a státuszunk!

Hamburgban a jegytípusok körüli átmeneti tanácstalanság után sikerült megvenni a vonatjegyet, mellyel a Hauptbanhofig vonatoztunk. Az állomás nem túl szép, viszont jó forgalmas. A vonatok a térszín alatt haladnak, így az utcaszintről rögtön a vágányok feletti átjáróhídra jutunk. Kívülről nem igazán sikerült a homlokzatot lefényképezni, mert előtetőt emeltek elé és a tér is tele volt taxival.

Az állomástól csak át kellett sétálnunk a tér sarkán lévő szállodához. Itt gyorsan ment a bejelentkezés, bár a recepciós próbált meggyőzni minket, hogy a honlapon egyébként 25 eurós reggelit helyben 18 euróért megkapni micsoda üzlet hiszen: "...bármelyik reggelizőhelyen egy kávé és egy rántotta ugyanennyibe kerül." Na persze, másnap reggel a sarki pékségben megállapítottam, hogy vagy hat-hét szendvicset tudnék betolni 18 euróért, de beértem kettővel. Lelkesen fényképeztem a hűtőpultot a guszta szendvicsekkel, amíg rám nem szólt a főnökasszony, hogy ne tegyem. Nem tudom, hogy a konkurencia kémjének vagy a főnökség belső ellenőrének gondolt. Pukkadjon meg, azért is kiteszem az egyik képet.

Reggeli után városnézésre indultunk. Az egyik sétálóutcán elgyalogoltunk a városházához és az amellett álló első világháború áldozatainak emlékművéhez, majd az attól északnyugatra található csatornák mentén tovább a Großneumarkt térre, ami nevével ellentétben nem volt sem nagy, sem új, de annak rendje és módja szerint piacoztak. Ez abban merült ki, hogy négy-öt mobil bódéból árultak helyi halat, zöldséget, kolbászokat és sajtokat. Nem fogott meg semmi, pedig arra gondoltam, valamilyen helyi sajtot vihetnénk haza Angliába. Mondjuk ezen a gondolaton egy igazi angol meg tud sértődni, hiszen valamilyen oknál fogva azt hiszik, hogy ők élen járnak a sajtkészítésben. De ezt akárhányszor felemlegeti egyik angol ismerősünk, minimum kacagás a válasz a nemzetközi társaságban.

Innen már csak kőhajításnyira volt a Hauptkirche St. Michaelis, mely sajnos zárva volt és nem lehetett megtekinteni belülről. Egyedül a toronyban lévő kilátó volt nyitva, de a mászástól most eltekintettünk.

Ezután visszafelé tartva elhaladtunk a St. Nikolai Memorial kilátótorony és múzeum mellett, melyek a II. világháború borzalmainak állítanak emléket és egy 1943-ban lebombázott templom romja ad otthont nekik.

A hotel környékén betértünk egy láthatólag helyiek által látogatott kisvendéglőbe, ahol kedvező áron egy kellemes ebédet toltunk be. Én főtt csülköt választottam, párom pedig sült kolbászkákat evett. Nem volt kiemelkedő gasztronómiai élmény, de kategóriájában rendben volt, Londonból jőve pedig általában alacsony az igényszintünk. Ezután a Speicherstadt felé indultunk.

A Speicherstadt a világ legnagyobb raktárépület együttese, melynek téglaépületeit azért építették 1883 és 1927 között - miután kilakoltattak párezer embert és eldózerolták a házakat - hogy rakodóterületet biztosítsanak az Elba folyó mentén. Ezek az épületek manapság irodáknak, lakásoknak és raktáraknak adnak helyet. Az épületek között hajózó csatornák tették lehetővé a rakodást. A terület nyugati végén áll a Hamburgi Filharmónikusok koncertépülete, amelynek alul tégla, felül  csipkéstetejű üveg épülete úgy néz ki, mint valami répatortára nyomott, spatulával megpaskolt krém.

Nagyon jó érzékkel ültünk be egy közeli kis kávézóba feketeerdő tortát és körtés pitét enni, mert így pont elkerültünk egy fél órás záport. Ezután jelenésünk volt az utazás aprópóját adó Miniatur Wunderlandben, mely az egyik raktárépület két emeletét foglalja el. Azt kell mondjam, minden percét megérte, ráadásul nem csak én élveztem, hanem végül párom is. Két emeleten, több ezer négyzetméteren terülnek el a különböző tematikájú terepasztalok.

Azt kell mondjam, hogy a rajtuk futó elvileg főszereplő vonatok elől a díszlet teljesen ellopja a showt. Olyan aprólékos részletességgel vannak kidolgozva a tájak, annyi fantáziadús akció került lemodellezésre, hogy az ember egyik ámulatból a másikba esik. Minden egyes négyzetméterre jut valami különleges, poénos vagy fantáziadús kis részlet.

Ráadásul maga a díszlet is él és mozog, nem csak a vonatok. A német kisvárosban mikor füstölni kezd és kigyullad az egyik lakóház, kivonulnak a tűzoltó- és mentő egységek és megfékezik a lángokat. A repülőtéren a menetrend szerint le- és felszálló repülők eltaxiznak a terminálig, majd be is állnak a csápokhoz, sőt az egyik részen igazi vízen úsznak a távirányított hajók. Olaszországban rendszeresen kitör a vulkán, melynek lávája lassan hömpölyög le a hegyoldalon, a svájci hegyekben pedig a síliftek is járnak. Ja, a svájci hegyek konkrétan két emelet magasak és a díszleten keresztül vezet le a lépcső az alsó szintre.

Külön jó pont, hogy némileg interaktív is az egész, a terepasztalok mellett elhelyezett gombokkal bele is lehet szólni az eseményekbe. A legkedvesebb részletem, mikor a terepasztalon egy kis figura icipici távirányítós hajót irányít egy kis tavon (figyelem, modell a modellben!) de a valóságban a felszerelt joystickkel mi irányíthatjuk. Egy másik helyen pedig az egyik tűzoltó autó összes lámpáját kapcsolhatjuk fel-le. De külön-külön a fényszórót, a tetőn a kék villogót, a hűtőrácson a kék villogót, jobb/bal irányjelzőt vagy elakadásjelzőt, stb.

A nem mozgó részek is tele vannak élettel és poénos megoldásokkal: A Vatikánban a pápamobilt tuningoló szerzetesek; a víz alatt búvárfelszerelésben legelő tehenek; a gazdájának ellenálló csacsi vagy a mikulással motorozó rénszarvas mind olyan részlet, melyet csak hosszas nézelődés után fedezhetünk fel. A velencei Szent Márk tér megtekintéséhez egyenesen fel kell mászni a gyerekeknek felhelyezett pallóra.

Hogy még változatosabbá tegyék a látványt, pár percenként besötétedik és minden éjszakai éjszakai üzemre vált, majd pár perc múlva ismét felkel a nap.

Nem akarok lelőni minden poént, sőt biztos van sok olyan részlet, melyet nem vettünk észre az ott töltött idő alatt. A hely egyébként tele volt gyerekkel és megeszem a kalapom, ha ezután nem akar mindegyik otthonra is terepasztalt. Elismerésem a gyerekeknek és a szervezőknek is, mert annak ellenére hogy sehol sincs plexifal a látogatók és az asztalok között, semmit nem láttunk letörve, egy telefon sem esett rá a díszletre.

Mi három óra alatt jártuk körbe a helyet, ennyit mindenkinek javaslok rászánni. Meglepően sokáig vannak nyitva, aznap például este tizenegykor zártak. Nyolc óra körül, mikor eljöttünk, semmivel sem voltak kevesebben, mint mikor kezdtünk. Miután végeztünk, egy közeli étterembe ültünk be vacsorázni.

Másnap nem sok időnk volt már, kora délután indult a gépünk vissza Londonba. Egy másik kávézóban reggeliztünk és kipróbáltuk a híres Fritz kólát, amit két hamburgi egyetemista kezdett kotyvasztani, emelt koffeintartalommal és (állítólag) kicsit citromos ízzel. Nos, nem vagyok kifinomult kóla szakértő, de szerintem teljesen indokolatlan tíz országba exportálni.

Megint volt egy kis tanácstalanság a repülőtéren, ugyanis hiába az egyes terminálra érkeztünk és a beszállókártya is azt a terminált mutatta, az összes reptéri kijelzőn a kettes terminál volt megjelölve a gépünknek. Végül kiderült, hogy igazából mindegy melyik terminál, mert az csak a check-in pultoknál számít (a BA pultok mondjuk tényleg a kettesen vannak) de utána már közös biztonsági ellenőrzés van. Viszont nem tudtak felvilágosítást adni, hogy akkor az applicationben meg a beszállókártyán miért szerepel egyes.

Miután ezen túllendültünk, fellifteztünk a felső emeletre, ahol a British Airways és még egy tucat más légitársaság által igénybevett váró található, az Emirates váró mellett. Azt kell mondjam, hogy nem nyűgözött le, bár ezt sejtettük mások videói alapján. Kezdődik ott, hogy nem is egy zárt váró, hanem gipszkarton falakkal leválasztott tér. Mondjuk ide a harmadik emeletre csak az keveredik, aki a váróba jön, így ez nem túl zavaró.

A váró U alakban körbeveszi a recepció és konyha részt, a bejárat az U egyik szára végénél van. Aki nyugalomra vágyik az végiggyalogolva a várón egy második térbe jut, ahol kevesebben szoktak lenni.

Az étel kínálat a virslit leszámítva hidegkonyhai termékekre korlátozódik - ha nem számítjuk az automatából nyomható krémlevest. A saláták, a pékáruk és a ropogtatnivalók  jók és van gumicukor is! Az italkínálat elég szánalmas, az üdítők terén se Pepsi, se Coca-Cola termékeket ne keressünk, ugyanis egy német gyártó, a Sinalco automatája van felszerelve. Ottlétünkkor az egyik üzemen kívül volt, a másik hatalmas köpésekkel adta a szénsavas üdítőket.

Alkohol terén szintén érdekes a dolog, három-négy márkás üveg mellett jellemzően ismeretlen márkájú italokkal találkozhatunk, melyektől hong kongi kalandunk után még jobban tartózkodok. Összességében nem nyűgözött le a hely, nem tudom, mennyibe kerül a fizetős bejutás, de sanszos, hogy azt a pénzt érdemesebb a terminálon elkölteni.

Beszállás előtt úgy döntöttem, ezúttal nem kérdezek rá a pilóta fülke látogatásra. Ezt azonban azonnal módosítottam, mikor megláttam, hogy női másodpilóta ül a jobb oldalon. Szerencsére be is engedtek és elmondhattam, mennyire örülök, hogy női pilótát látok végre. Ezenkívül megbeszéltük, hogy az időjárás nemcsak Hamburgban, de Európa-szerte elég esős.

A gép időben indult és egy napsütéses út után (de hülye vagy Tódi, a felhők felett nappal mindig süt a nap...) nyugati irányban közelítettük meg Heathrow-t, ami azt jelenti, hogy kitűnő látkép nyílt London belvárosára.

< Előző utazás          Következő utazás >

Ha tetszett a bejegyzés és szeretnél még többet megtudni, kérlek látogasd meg a Patreon oldalamat, ahol az utazások támogatásáért cserébe exkluzív tartalmakhoz is hozzáférést biztosítok. Kövesd a blog Facebook oldalát és Instagram profilját is, ha pedig van blog.hu felhasználói fiókod, a jobb felső sarokban beállíthatod követésre a blogomat, így értesítést kapsz, ha új cikk jelenik meg.