Madrid és Frankfurt
A nem túl normális London-Madrid-Frankfurt-London útvonallal érdekes utazási rekordot sikerült felállítani idén, amit én is csak később realizáltam. Ezzel az úttal ugyanis mindkét országba háromszor utaztam idén, ezért dupla tripla az alcím. Erre eddig nem volt példa, szerintem újra nem is lesz egyhamar. Párom, aki eggyel kevesebb utat teljesített, "csak" egy országról mondhatja ezt el.
Németország eddig Hamburggal és Berlinnel képviselte magát az idei célpontok között, Spanyolországon belül pedig kétszer látogattam meg Barcelonát. Először az andorrai síelés apropóján, aztán pedig egy, a blogon meg nem énekelt, állasinterjúval egybekötött hétvégézés kapcsán.
Egy nemzetközi cég a sokkörös telefonos interjúk után úgy döntött, hogy kireptet a barcelonai irodájukba egyutolsó körre. Én viszont a lényegre fókuszálva és kihasználva a pénteki interjút úgy vetettem a repülőjegyet, hogy a hétvégét is ott töltsem ismerőseinknél. Ennek az útnak semmilyen turisztikai értéke nem volt, így nem is írtam róla.
Az egyetlen említésre érdemes esemény az odaút volt, az viszont több szempontból is. A vueling péntek reggeli London-Barcelona járatára vettem a jegyet és egy pár évvel ezelőtti igen kényelmetlen és fájdalmas útra emlékezve hozzácsaptam a "space plus" csomagot, ami priority boardingot, extra lábteret és a székre szerelt USB töltőt tartalmazott. A három ülésből középre ráadásul nem ült senki, így el is értük a British Airways Club Europe kabin szintjét. :)
A repülőgépen - természetesen akkor, mikor szépen felöltözve ülök a gépen és fontos lenne, hogy ne malacnak nézzek ki érkezéskor - a folyosó melletti széken ülő öregúr elejtette a tonikos üveget, amiből a tonik a kisasztalon landoláskor szinte kirobbant, de úgy, hogy még a mögöttünk lévő sor is kapott belőle. A középső szék úszott a tonikban, ha valaki ült volna ott, az bőrig ázott volna, engem vese tájékon kapott el a sugár, mögöttünk pedig arcba kapták az italt. Nem értem egy kis üveg hogyan teríthet be ekkora területet úgy, hogy még maradt is benne. Kínomban csak megköszöntem az öregúrnak, hogy nem vörösbort ivott.
Úgy számoltam, hogy egy óra tartalék van az utazásban az interjúig, amit a Gatwick repülőtér azonnal fel is használt arra, hogy egy órán keresztül várakoztasson minket a betonon, ki tudja miért. Így az interjúra taxival kellett rohannom, az eredetileg eltervezett, újonnan bevezetett repülőtéri busz helyett, ahol óriási sor állt először az egyetlen jegyautomatához, aztán pedig a buszhoz.
Ja, az interjúról annyit, hogy azóta is Londonból írom a beszámolókat...
Ezzel az úttal kitűnően le tudtam mérni, ki mennyire figyel a válaszra, mikor megkérdezik, hova utazunk legközelebb. Aki nem figyelt, az csak valami semleges reakciót adott, aki viszont fejben összerakta, kikerekedett szemmel nézett rám, hogyan lehet Londonból Madridon keresztül menni Frankfurtba??? Természetesen párom machinációja állt a dolog hátterében, amit a repülőutakról szóló külön cikkben részletezek majd.
Csütörtökön indultunk, a Heathrow T5-ről, ahol a British Airways árnyékában megbújik az Iberia is. Az Iberia check-in pultok után szokás szerint a gyorsított biztonsági átvilágításon átvergődve a British Airways Galleries loungeban vártunk a gép indulásáig, mely a szatelit terminálról indult. Késő este szálltunk le, majd a terminál alatt lévő vasútállomás bejáratánál rohamtempóban vettünk vonatjegyet az egyik automatából - és segítettünk egy honfitársunknak is vásárolni - mert az utolsó vonatok egyikét kellett elérnünk. Mint utólag kiderült, sikerült menettérti jegyet vennünk, ami nem lett volna baj, ha nem járt volna le egy nappal hamarabb, mint nekünk szükségünk lett volna rá. Mint mindig, ha későn érkezünk, a hotelt úgy választottuk ki, hogy ne kelljen sokat utazni, így a vonatról már át sem kellett szállnunk. Mivel párom élt pár hónapot már Madridban és én is meglátogattam, nem volt teljesen ismeretlen a város.
Kövesd barangolásunkat Utazó Tódi térképén:
Madrid Frankfurt
Másnap reggeli után - javasolni tudom a kávézókat és reggelizőhelyeket, ahol finom szendvicseket és péksüteményeket lehet kóstolni - elindultunk felfedezni a várost. Először a Plaza Mayor, az egykori Madrid középpontjában álló tér felé vettük az irányt. A téren ma már nincs autóforgalom, mert alagútban vezetik át alatta, sőt, egy parkolóházat is építettek alá. A téglalap alakú teret gyönyörűen díszített épületek veszik körül, melyeknek aljában kávézók, éttermek, kézműves- és művész boltok várják a turistákat. A téren sajnos felújítási munkákat végeztek, így nem volt a legszebb látvány.
Ezért gyorsan tovább is haladtunk, hogy a tér tíz kijáratának egyikén keresztül rögtön a világ legrégebbi étterméhez, a Sobrino De Botínhoz érjünk. Itt a turista csoportok egymást váltják, így meg kellett várnunk a váltást, hogy tudjunk fényképezni.
Innen keleti irányban a kis hangulatos utcákon keresztül a Casa de la Villahoz, az egykori városházához érkezünk, mely egészen 2007-ig működött. Javaslom mindenkinek, hogy ha erre jár, a tér és a Villa között félúton lévő San Miguel piacot ejtse útba. Nem hagyományos piac, a standokon mindenféle apró fogásokat kínálnak, melyekből nagyszerű ebédet lehet összeválogatni. Kaphatóak szendvics falatkák, paninik, grillezett nyársak, wrapok, savanyúságok, tengeri kütyük és sütemények.
Ha érdekelnek az ínycsiklandó piaci ételek és a Menú del Día fogások képei, valamint szeretnél még több részletet megtudni, látogasd meg a Patreon oldalamat, ahol exkluzív tartalmak várnak.
Ebéd után a közelben lévő Királyi Palota és a vele szemben lévő Almudena Katedrális következett. A Palota udvarára belépőjegy ellenében lehet bemenni, mi ezt kihagytuk, mert a téren keresztül ért a sor. Ehelyett az épület északi oldalán lévő parkból készítettünk képeket. A honlapon nem sikerült eligazodnom, hogy pontosan mit tartalmaz a belépő az udvarra való bejutáson kívül.
Be kell vallanom, hogy egy második ebédet is beiktattunk, méghozzá az Aguelles városrész kis utcáinak egyik éttermében. Ezek mindegyike kínál "menú del día"-t azaz napi menüt, mely két- vagy három fogásból és italból áll igen kedvezményes áron, a turista helyek kivételével.
A menú del día kítűnő alkalom arra, hogy egyszerű de ízletes helyi fogásokat kóstoljunk. Fogásonként általában két-három opció közül lehet választani, levesek, egytál ételek, grillezett fogások és sütemények illetve gyümölcsök szerepelnek az étlapon. Népszerű desszert egy szelet dinnye vagy ananász. Az étkezéshez sör, bor vagy kávé jár.
Érdemes kipróbálni a vörösbor és limonádé keverékéből álló tinto de veranot, mely gyakorlatilag vörösboros fröccs. Ne lepődjünk meg, ha egy egész palack bort és flakon limonádét raknak az asztalra, főleg ha párban vagy többen eszünk. Nem akarok rosszmájú lenni, de a bort nem érdemes limonádé nélkül kóstolni...
Ebéd után egy könnyed program következett: az Oeste park és azon belül is a Rózsakert megtekintése a tűző délutáni napon. A park népszerű a helyiek körében, akik közül sokan itt töltik hétköznap az ebédszünetet, este pedig fiatalok telepednek ki italozni. A rózsakertben nem meglepő módon számtalan fajtájú, színű de egyféle illatú rózsa található.
A parkból indul a Teleférico nevű libegő, mely nem is túl drága, csak két gond van vele. A kisebbik az, hogy az épület és környéke egy kicsit lepukkant, szerinem tíz éve nem nyúltak hozzá. A nagyobbik gond az, hogy a másik állomás a hatalmas kiterjedésű Casa de Campo park kellős közepén van. Vagy retúr jegyet vesz az ember, vagy gyalogol egy kicsit, míg visszaér a civilizációba, ami nem túl kellemes a forró nyári napon. Az út első fele a látványosabb, az Oeste parkot és a Királyi Palotát lehet látni, aztán már csak a kies Casa de Campo Park felett halad. Mi csak odautat választottunk és elgyalogoltunk a parkban lévő, ugyanolyan nevű tóig. Innen már közel volt az egyik metróállomás, ahonnan visszautaztunk a szállodába.
Vacsorára a közelben lévő egyik kiskocsmát/éttermet néztük ki, ahol egy jópofa helyi szokást tanultunk. Miközben párom az étlapot nézegette, én rendeltem két sört a pultnál, mire a csapos mellérakott négy kis tányér ételt is. Mivel nem beszélt egy szót sem angolul, rémülten mutogattam, hogy mi még nem rendeltünk, de aztán elpantomimezte, hogy ezek az italhoz járnak. A fogások meleg egytál ételek voltak, mint pl. kolbászos krumpli, csirkés paella, rántott csirkefalatok, stb. Tetszik az ötlet, mert így a haverokkal italozva lehet vacsorázni, vagy csak sörkorcsolyaként fogyasztani őket.
Másnap még mindig Madridé volt a főszerep, egy könnyű reggeli után a híres, egymás felé dőlő Európa Kapuja épületegyütteshez buszoztunk. Ugyanitt található a Caja Madrid Obelisk, a Caja Bank által szponzorált, égbe meredő "injekcióstű", valamint José Calvo Sotelo, író és politikus szobra.
Innen busszal az Atocha pályaudvarhoz mentünk, melynek jellegzetessége, hogy a régi vonatfogadó csarnok mögé építettek egy újat, a vágányokat megkurtították, az eredeti csarnokban pedig egyfajta pálmaházat rendeztek be. Ennek jelenlegi állapota kicsit csalódás volt, mert emlékeim szerint tizensok évvel ezelőtt a dúsabb növényzet alatt teknősök és halak úszkáltak kis tavakban. Most ritkásabb aljnövényzet és száraz föld fogadott, de azért így is kellemes az összhang, el tudnám képzelni ugyanezt a budapesti Keleti Pályaudvar csarnokában is. Az állomás melletti kis utcákban kerestünk egy kis éttermet, ahol ismét többfogásos ebédet fogyasztottunk, majd rövid buszozás után az El Retiro parkban folytattuk a túránkat.
Itt több látnivaló is van, a legnagyobb és megkerülhetetlen a park északi részén lévő csónakázó tó, mögötte XII. Alfonso spanyol király szerény emlékművével.
Nem messze található a kristály palota, mely eredetileg trópusi üvegháznak épült 1887-ben, manapság kiállításoknak ad helyet. (Ilyen épület Londonban is volt, de az angolok elkövették azt a csodát, hogy sikerült leégetniük a kizárólag üvegből és vasból épült szerkezetet. Ennek emlékét őrzi a Crystal Palace városrész.) Az épület mögött kis tó, szökőkút és vízesés is van, szóval minden adott pár giccses fényképhez. A park déli részén szintén található egy elkerített rózsakert, de ez nem volt valami látványos.
Egy fagyizást követően visszaindultunk a hotelbe, mert este egy rég nem látott ismerőssel találkoztunk, akivel egy perui étterembe ültünk be. Bár nem volt olcsó étterem és előre foglaltunk asztalt, úgy tűnt nem állnak a helyzet magaslatán. Először a bárpulton megterített helyekre akartak ültetni minket, ahol ráadásul légkondi sem nagyon volt, később pedig többször is elment az áram az egész étteremben.
Másnap folytattuk utunkat Frankfurtba, ezúttal a Latam fedélzetén. Érkezés után a Hauptbahnhofra vonatoztunk, majd a közelében lévő szálloda elfoglalása után kihasználtuk az időt és a városnézést az egyszerűen csak Main Towernek hívott épület tetején lévő kilátón kezdtük. Innen a város nevezetességei mellett jól meg lehet figyelni azt az elképesztő forgalmat, amit a közeli repülőtér bonyolít. Az épület közelében találtunk egy hangulatos kis söröző-éttermet a közelben, így ott vacsoráztunk jó kis német kolbászt és Jägerschnitzelt. Ez utóbbi rántott hús, egy gombás szósszal leöntve.
Utazásunk harmadik teljes napján tettünk egy kis kitérőt és meglátogattuk ismerőseinket Karlsruhéban, ami Frankfurttól 140 km-re délre fekszik, vonattal egy órás útra. A jegyünket online előre lefoglaltuk, ezért reggel már csak visszasétáltunk a pályaudvarra és vonatra szálltunk. Karlsruhéban először ismerőseink megvendégeltek minket ebéddel, majd körbesétáltuk a várost. Elsétáltunk az állomáshoz közeli állatkert és csónakázótó mellett, majd a Kalrsruhe Kastélyt sétáltuk körbe. A kastélyhoz kör alakú park csatlakozik, mely ideális helyszín piknikezéshez. A fűben megbújó síneken gőzmozdony vontatta kisvonat jár körbe. A kastélyparkban kapott helyet egy botanikus kert és üvegház. (ugye ilyen épület Londonban is volt, csak mint fentebb írtam...) Egy kávézóban megálltunk desszertezni, mert a helyi almás rétest nem lehetett kihagyni.
Délután visszavonatoztunk Frankfurtba és ahogy Nizza és Cannes között pár eurót rászántunk a TGV vonatra, most úgy döntöttünk, hogy első osztályon utazunk. Ez a vonat ülésen kívül nem járt semmilyen egyéb szolgáltatással, mert Karlsruhéban nincs külön utas váró, ami egyébként járna a jegy mellé ingyen italokkal és rágcsálnivalókkal. Talán ezért volt csak pár euróval több, mint a másodosztályú jegy. Az elsőosztályú kocsi egyébként termes kialakítású volt, 1-2 üléselrendezéssel. Minden üléshez lehajtható asztalka, olvasólámpa és civilizált helyeken megszokott módon digitális ülésfoglaltság jelző a tároló élén.
Este volt egy kis gondunk a vacsorával, mert vasárnap lévén sok hely zárva volt. Végül egy igazi tradicionális helyet sikerült találni, jó messze a turista útvonalaktól, ahol füstölt csülköt és rántott húst vacsoráztunk. Este sétáltunk egy nagyot, ami a vacsora után jót is tett és készítettünk pár képet a városközpont felhőkarcolóiról és az óvárosról.
Utolsó nap délelőtt volt még egy kis időnk, így sikerült végre világosban is megnéznük az óvárost a Römerberggel, ami a város főtere volt hosszú ideig. Útbaejtettük a Zeil sétálutcát is, melynek leglátványosabb épülete a MyZeil pláza, mert a frontja és tetőszerkezete is hullámos acél és üveg szerkezetből áll.
Bár utunk utolsó részén a British Airways turista osztályán utaztunk, a Oneworld sapphire tagság besegített minket a frankfurti repülőtér váróiba. Mivel a Cathay Pacific váró napközben bezár, ezért a Japan Airlines várójában telepedtünk le a gép indulásáig. Itt finomabbnál finomabb hideg és meleg ételek és saláták vártak, a széles alkohol választék mellett.
< Előző utazás Következő utazás >
Ha tetszett a bejegyzés és szeretnél még többet megtudni, kérlek látogasd meg a Patreon oldalamat, ahol az utazások támogatásáért cserébe exkluzív tartalmakhoz is hozzáférést biztosítok. Kövesd a blog Facebook oldalát és Instagram profilját is, ha pedig van blog.hu felhasználói fiókod, a jobb felső sarokban beállíthatod követésre a blogomat, így értesítést kapsz, ha új cikk jelenik meg.
