Mindig öröm, de egyben nehézség is olyan városról írnom, ahol a sok látnivaló helyett a hely hangulatát és vibrálását kell megfogni. Öröm, mert egy kellemes látogatáson vagyunk túl, de nehéz, mert a látnivalók felsorolása és a hasznos információk mellett egy sokkal nehezebb érzést kell átadnom.

Márpedig Bordeaux pont ilyen hely, a borok fővárosának tartott több, mint kétezer éves francia város és a hozzá tartozó borvidék nagyon hangulatos. Talán Portóban éreztem utoljára, hogy a nyár, a lazaság, a finom borok és ételek micsoda hangulatot tudnak létrehozni. A város piacain és éttermeiben jobbnál jobb ételeket próbálhatunk, finom borokat ihatunk és az emberek szívesen heverednek le a parkokban a fűre – még akkor is, ha az a város főtere és a füves rész éppen kordonokkal van elkerítve a július 14-i ünnepségek miatt. Itt nem a látnivalók száma és nagysága a fontos, itt nem kell egyik helyről a másikra rohanni, hogy kipipáljuk a lista összes tételét és a végén vegyünk egy gagyi hűtőmágnest, csak hogy emlékezzünk is a helyre. (nagy a szája, de az író itt is vett egy gagyi bögrét ugyanúgy, mint máshol – a szerk.) Itt fontosabb a helyszínek közötti kutyagolás vagy a nap végi megpihenés. Napnyugta után átalakul a város: a széles vásárlóutcák elcsendesednek és a kis utcák telnek meg élettel. Kinyitnak az ebédidő után bezárt éttermek, kipakolják a szűk utcákra az asztalokat és megtelnek emberekkel. Az enyhülő melegben késő estig tart a vacsora időszaka, majd elcsendesedik minden.

Mint sok más város, Bordeux is egy jó ideje a bakancslistán volt, de csak most nyáron állt össze a szükséges csillagzat. Péntek késő este érkeztünk, ezért a repülőtérhez közeli hotelbe foglaltunk szállást az első (két) éjszakára. Az első éjszaka nagyon jó döntés volt, mert így este csak át kellett vágnunk a parkolón és már ott is voltunk a recepción. A második éjszakát azért foglalta párom, mert egyedül ennek a hotelnek volt medencéje a városban, márpedig nyaralás nincs medence nélkül. Így viszont amennyit spóroltunk az első este transzferjén, annyit buktunk másnap, mikor villamosoznunk kellett a városig és vissza. Mert természetesen nem az egész napot töltöttük a tetőmedencénél a repülőtér forgalmát szemlélve. Egyébként megnyugtatok mindenkit, hogy a nyári csúcsüzem is tízpercenként jelent egy induló vagy érkező gépet, ezért nem túl zavaró a forgalom, viszont repülés rajongóknak kötelező program a medencéből szpotterkedni.

A városba bejutás kb. fél óra villamossal, amire rá kell számolni azt, hogy hétvégenként húsz percenként jár. Viszont példamutató, hogy a teljes belvárosban eltüntették a felsővezetéket, így nem rondítja el a látványt és a fényképeket a drót. Helyette egy olyan alsósínes technológiát alkalmaztak, amiről ugyan tanultam, de eddig nem láttam élőben: a földön lévő áramvezető sín csak akkor kerül feszültség alá, mikor fölötte van a szerelvény, így nem csapkodja az áram agyon az embereket. Fantasztikus, mindenhol kötelezővé tenném, ahol a városkép megköveteli.

A belvárosban nem ússzuk meg a gyaloglást, mert a szűk utcákba semmi nem megy be. És milyen jó ez így! Rengeteg a sétálóutca, így zavartalanul hömpölyöghet a tömeg, amiből nyáron nincs hiány. Egymást érik a kávézók, éttermek és bárok, ahol nagyszerűeket lehet enni-inni. Mint sok másik helyen, itt is akkor járunk jól, ha letérünk a főutcáknak számító Cr de l'Intendance vagy a Rue Sainte-Catherine utcákról, ahol turista helyek és nemzetközi márkák boltjai sorakoznak és inkább keresztbe-kasul kóborolunk a városban. Eltévedni nem nagyon lehet, viszont sok apró teret és utcát fedezhetünk fel. A két említett utca találkozásánál áll az Operaház és Jaume Plensa katalán szobrász által készített kilapított fejű Sanna szobor, ez jó kiindulópontja lehet a sétánknak.

A belépődíjas helyek látogatását érdemes egy vagy két napra időzíteni, mert a turisztikai irodában kapható 24 vagy 48 órás City Pass kártyában minden belépő benne van a tömegközlekedés mellett. Így látogattuk meg a Cité du Vin (a bor városa) múzeumot, mely igazából egy interaktív kiállítás a szőlő termesztéstől kezdve a bor készítésén és tesztelésén át a fogyasztásáig. Előzetesen nem voltak nagy elvárásaim a hellyel kapcsolatban, de azt kell mondjam, hogy a sok interaktív elemmel sikerült egy érdekes és szórakoztató teret létrehozni, ahol rengeteg dolgot lehet tanulni. Én például most tanultam meg, hogyan készülnek a különböző portói borok. A hely igyekszik minden érzékszervünkre hatni, ennek érdekében odáig mennek, hogy az egyes alkotóelemeket szaglászni is lehet, először külön-külön, majd egyszerre, hogy megértsük, a kettő meg kettő az néha öt. Egy szőnyegre vetített digitális hordóban még versenyt is taposhatjuk a szőlőt a társainkkal. A kiállítás végeztével a hetedik emeleten lévő bárban tizenöt különböző bor közül meg is kóstolhatunk egyet, miközben a teraszról nézzük a várost. A látogatás befejeztével nézzünk be a múzeum boltjába, ahol elképesztő mennyiségű, a világ minden tájáról, köztük Magyarországról, származó borok közül válogathatunk.

Bár villamossal is elérhető a múzeum, én a hajóval érkezést javaslom. Egyrészt a folyóról is szép a város látványa, másrészt így közelről láthatjuk a modern Jacques Chaban Delmas hidat, melynek érdekessége, hogy a négy beton pilon egyben egy emelőszerkezet is, mellyel az egész hídpályát fel lehet emelni a nagyobb hajók áthaladásakor. Este a pilonok üvegfalán pedig fényjáték villódzik. Ha visszafelé is hajózunk, a hajó végállomása a belváros után, a folyó túloldalán lévő Stalingrad városrész. Ha itt szállunk ki, akkor távolról is megnézhetjük a belváros folyóparti részét és a Pont de Pierre hidat. Ezenkívül a hely két dologról híres: 1. egy égszínkék, háromszögekből álló oroszlánszoborról és 2. arról, hogy nincs itt semmi más.

A Cité du Vin múzeum egyébként egy régi dokk mellett áll a folyóparton. A dokk még ma is üzemel, a bejáratánál lévő zsilip működtetésekor a felette lévő hidat is elforgatják, hogy a kis hajók ki-be tudjanak járni. A dokkban beljebb egy II. világháborús tengeralattjáró bázis áll, mely látogatható, de mi kihagytuk, mert tengeralattjárók helyett fényjátékokat lehet megtekinteni. Viszont nem hagytuk ki a bormúzeum mellett lévő piac csarnokot, ahol fantasztikus spanyol, olasz és helyi fogásokat kínáló éttermek találhatóak a zöldséges standok mellett. Olyan salátás-felvágottas-sajtos tányérokat láttam, hogy összefutott a nyál a számban.

A Cité du Vin múzeumtól pár villamosmegállóra, az egyik kis utcában található egy másik bor múzeum, mely szöges ellentéte az előbbinek. A Musée du Vin kétezer évnyi bortermelés történelmét ígéri bemutatni, egy borkóstolóval a végén. Nos, itt tényleg azt kapjuk, amire eredetileg számítottam. Az épület pincéjében összehordott régi bútorok mellett, megsárgult papírokról tudhatjuk meg, hogy miért és hogyan alakult ki a bortermelés és a hozzá kapcsolódó kereskedelmi iparág, hogy aztán a múzeum boltjában lévő térkép mellett mondják el azt a mai borvidékről, amit akár le ís írhattak volna, miközben az asztalon felsorakoztatott ötféle borból két általuk választottat megkóstolhatunk. Mivel ennek az ára is benne volt a City Passban, nem vettem zokon a dolgot, de ezért kifizetni a 10 eurót pénzkidobás lett volna.

Ezek után megmásztuk a bordeaux-i katedrális melletti Pey Berland gótikus tornyot, mely a nyári melegben a dupla borkóstolás után erősen ellenjavallt tevékenység. Érdemes előre helyet foglalni a honlapon, mert érkezéskor egy "A torony megtelt" tábla fogadott minket. Szerencsére volt jegyünk, így feljutottunk a szűk csigalépcsőn, ahol a kétirányú forgalom miatt néha vissza kell fordulni a legközelebbi beugróig. Úgy látszik öregszünk, mert most az 50m magas torony megmászásától pont ugyanúgy köptük ki a tüdőnket, mint pár éve a 97m magas Asinelli toronytól Bolognában. Mint kiderült odafent, a "torony megtelt" másik öt embert jelentett két különböző emeleten, szóval nincs túl nagy kapacitás. Maga a katedrális ingyen és bejelentkezés nélkül látogatható.

A tér végében álló Palais Rohan városháza árkádos kerítése éppen fel volt állványozva, de alatta áthaladva azért sikerült az épület udavri frontjáról készíteni pár képet. Bemenni nem tudtunk, mert hetente kétszer, kb. két órán keresztül látogatható délben, gondolom amíg ebédszüneten vannak a hivatlanokok.

A városban több helyen megmaradtak az egykori városkapuk, amelyek egy része látogatható is. A Porte Cailhau a folyóparton áll és érdekes módon az összes nyilvános  kép erről az oldaláról készült. Ha átsétálunk alatta, meg is értjük miért: azt az oldalát valószínűleg a világ legkancsalabb építésze tervezte, kész vizuális szennyezés az egész. Nemcsak a kisebb tornyok, de még az ablakok is össze-vissza állnak, minél tovább nézi az ember, annál rosszabb. Ide 7 euró a belépő és azt kell mondjam, hogy az élmény összhangban van az árral, a torony még a szomszédos háznál is alacsonyabb, úgyhogy a szűk ablakokból maximum a torony előtti teret nézhetjük. A Grosse Cloche torony sokkal szebb és nagyobb, viszont a városházához hasonlóan, érthetetlen módon kizárólag hétfőn és szombaton, naponta kb. két órán keresztül van nyitva, így 6 eurós belépő ide vagy oda, kimaradt.

A városnézés közben útbaejtettük a Saint Michel bazilikát is, de rosszkor mentünk. A bazilika előtti torony felújítás alatt van, ráadásul az egész téren olyan undorító piacot rendeztek be a *khm.* gyarmati polgárok, ami régmúlt borsodi emlékeket hívott elő. Használt susogós nadrágtól kezdve félig- vagy teljesen elnyűtt cipőkön keresztül a húszéves háztartási gépekig minden megtalálható itt. Elképzelni sem akarom ki vesz ilyeneket és hogy mennyit kérhetnek egy kétes tisztaságú melegítőért???

A város nem hivatalos főtere a folyóparton álló Place de la Bourse, ahol a méltóságteljes, palotának kinéző épületek valójában a város gazdag kereskedelmi életéről árulkodó tőzsdeépületek. 2006 óta a téren egy hatalmas területű, téglalap alakú szökőkút áll, mely rendszeres időközönként vízpárát permetez, majd kb. öt centi mélységű vízzel tölti fel az alacsony medencéjét, majd egy idő múlva újra leengedi. Ezért ha bemerészkedünk a nedves beton placcon rohangáló és fetrengő gyerekek közé, inkább mezítláb tegyük, mert nem biztos, hogy hamarabb kijutunk, minthogy a bokánkat ellepné a víz.

Nemcsak a város tartogat élményeket, hanem a környező vidék is. Ne felejtsük el, a bordeaux-i borvidéken közel 111 ezer hektáron termesztenek bort az évente előállított 200 millió palack borhoz, szóval van mit bejárni. A  turisták által legkedveltebb és legkönnyebben elérhető hely a félóra vonatozással elérhető Saint-Émilion falu. A vonatállomástól félóra séta a falu, de ez még mindig jobb, mint kocsit bérelni és aztán nem inni. Harmadik lehetőség a szervezett túrák valamelyikére befizetni, melyek buszos transzfert, két-három pincészet meglátogatását és ott két-három fajta bor kóstolását tartalmazzák. A konkrét részletekről azért nem tudok beszámolni, mert idő hiányában végül nem jutottunk el a faluba.

Helyette kocsit béreltünk és egy érdekes képződményt látogattuk meg a tengerparton. A Dune du Pilat egy majdnem 3km hosszú, fél km széles, 106m magas, teljesen indokolatlan homokdűne. Ez a környező erdőkbe ékelődött képződmény minden átmenet nélkül magasodik a tengerparton és úgy néz ki, mintha valami gigantikus félreszámlázás történt volna a strandhomok rendelésekor. A hivatalos parkolóban 7 euróért hagyhatjuk ott a kocsit, majd megmászhatjuk a homokdűnét. Pár éve egy beton lépcsőt helyeztek el a dűne oldalában, hogy megkönnyítsék a mászást. Már most látszik, hogy nem volt jó ötlet a mozgó homokra egy stabil dolgot fektetni, mert már alaposan kihordta a homokot a szél. Innen megmászni a dombot egyrészt a lépcső, másrészt a magasan fekvő parkoló miatt is csalás.

Mi egy kalandosabb módját választottuk a dűne felfedezésének. A kocsit a dűne északi végénél lévő falu ingyenes parkolójában hagytuk, majd a parton sétáltunk a homokdűne aljáig és innen másztuk meg. Mire felértünk a puha homokban, újra kiköptük a tüdőnket és dühösen néztük a dűnén vígan fel-le rohangáló kis pisiseket. Mondjuk nekik könnyű, ők egy óra múlva alhatnak a kocsiban. Nem javította a kedélyünket az sem, hogy időközben érkezett egy zápor és a permetet csapkodta az arcunkba a szél. Fentről érdekes a látvány, nem is annyira a tengerpart felé, hanem a másik irányban. Pár évvel ezelőtt erdőtűz pusztított a környéken, ezért sok helyen megfeketedett fatörzsek meredeznek a magához térő aljnövényzet között. Ettől fura módon olyan őskori erdőhöz hasonlít, ahová sétáló dinoszauruszokat tudnék elképzelni. A hatalmas homokdűne egészen a fák törzséig ér, látszik, hogy a sor szélén állókat nyomja is ki a helyükből. Némi nézelődés után leereszkedtünk és továbbindultunk kocsival.

A parton északi irányban Archachon városig autóztunk, ahol először a villanegyedben egy dombtetőn álló Sainte-Cecile kilátót néztünk meg. Kis meglepetésre sorba kellett állni, mert egyszerre maximum nyolc ember mehet fel a kovácsoltvas szerkezetre. A fel- és lemászás külön mutatvány, mert a csigalépcső drótokra van függesztve és az egész izeg-mozog ahogy az emberek lépkednek rajta. Fentről jó a kilátás, de nem igazából kihagyható. Ezután a szomszéd falu halászkikötőjében álltunk meg, ahol egymás mellett sorakoznak az osztrigát és rákot kínáló éttermek. Itt párom lakomázott egyet, én meg a menü egyetlen ehető fogását, egy sertés rilettet ettem.

Ezzel véget ért a hétvégénk, de párom azonnal el kezdte mondogatni, hogy majd vissamegyünk még. Nem csoda, hogy bejött neki a hely, mert ahol jó ételek, végtelen bor és még tengeri kötyök is vannak, az maga a paradicsom. Nos, nem mondtam neki, de nekem sincs ellenemre, hogy pár év múlva fussunk egy újabb kört a városban és akkor talán Saint-Émilionra is jut majd idő.

< Előző bejegyzés          Következő bejegyzés >

Ha tetszett a bejegyzés és szeretnél még többet megtudni, kövesd a blog Facebook oldalát és Instagram profilját is, ha pedig van blog.hu felhasználói fiókod, a jobb felső sarokban beállíthatod követésre a blogomat, így értesítést kapsz, ha új cikk jelenik meg.