Nyugodtan kijelenthetjük, hogy nyáron Barcelona időjárása nem túl barátságos, érdemes megvárni az őszt a látogatással. Az enyhébb időjárás városnézés szempontjából szerencsésebb, de még strandoláshoz is megfelelő. Idén párommal mi is így tettünk, egy hosszú hétvégényivel meghosszabbítottuk a nyarat. 

Már számtalan alkalommal voltunk Barcelonában, mivel ismerőseink révén a szállás meg van oldva. (Ezúton is köszönjük, hogy átlagban évente egyszer-kétszer megszállhatjuk őket) Csaknem két év kihagyást követően most kora ősszel látogattunk el, hogy meghosszabbítsuk a nyarat. Mivel már az egész várost bejártuk inkább a város környékén kirándultunk, bár felmerült, hogy tíz év után illene újra megnézni a Sagrada Familiát, mert azóta sokat haladt az építkezés.

A gépünk kora délután szállt le, így a csomagok lerakása után első dolgunk volt a közeli kifőzdében megrendelt paellat átvenni. Nem tudom miért van, de a mediterrán népek mind azt hiszik, hogy beszélem a nyelvüket. Lisszabonban egyszer egy öreg nénike a villamosra várva tartott szóval, hiába kiabáltam már a végén, hátha nagyothall, hogy ha megöl sem értem mit mond. Most a kis büfénél történt az, hogy spanyolul folyékonyan beszélő ismerősünket a néni következetesen ignorálta és inkább hozzám beszélt, pedig én álltam hátrébb. Talán az lehet az oka, hogy bármit mondott, én enyhe, megértő mosollyal bólogattam. Aztán mikor elhallgatott, ismerősünkhöz fordultam, hogy kezdjen vele valamit, mert nekem halvány gőzöm sincs, merre az arra.

Végül sikerült a spanyolos káoszon úrrá lenni és három serpenyő paellával távozni. Sajnos, az előzetes egyeztetések és nyomatékos kérésem ellenére csak tengeri kütyüs paellat sikerült rendelni, így én egy finom, de kevésbé helyi magyaros lencsefőzelékkel vigasztalódtam. Eddig úgy tudtam, hogy a paella a hagyományos széles és lapos serpenyőben lassú tűzön készített, rizzsel kevert, hús, zöldség vagy tengeri kütyü, de most kiderült, hogy van tésztás változata is.

Mivel délután többször is leszakadt az ég, ezért csak jelentős késéssel sikerült indulni az első és utolsó városnéző programunkra: a Park Güellbe. A rossz idő elriaszotta az emberek nagy részét, bár utószezonban talán egyébként sem lettek volna sokan. Mivel a park a város a dombvidéki részén áll, ezért akárhonnan közelítünk, kiadós kaptatás vár ránk. Némelyik hosszú, egyenes és főleg meredek utca kifejezetten hasonlít san fransiscói párjukra.

A nemrég bevezetett 10 eurós belépő kicsit meglepett, de oda se neki. A park Gaudi mester egyik híres alkotása, melyet a Güell család megrendelésére tervezett. Bármilyen hihetetlen, egy hatvan darab háromszög alakú telekből álló lakópark része lett volna, de ez sosem valósult meg az érdeklődés hiánya miatt: a házak a ma ismert központi rész mögött, hatalmas területen helyezkedtek volna el, de végül mindössze két épületet húztak fel. 1900 és 1914 között folytak a munkálatok, végül 1926-ban közparkként nyitotta meg kapuit a közönség előtt. A bejárattól balra, de már a parkon belül egy iskola is található.

Az organikus formák iránti rajongás és a természet által ihletett építészet fúziója ez a park, mely nagyszerű mérnöki megoldásokkal is rendelkezik. A hatalmas központi teraszt tartó vaskos oszlopok némelyike például csapadékvíz csatornát is rejt, melyek a teraszra esett csapadékot a föld alá vezetik, melyet később a park öntözésére lehet felhasználni. Kevesen tudják, hogy a bejárat lépcsős szoborcsoportjának legfelső, sárkányt (vagy inkább gekkót) formázó kompozíciója a tározó túlfolyója, így a sárkány szájából folyó víz azt jelzi, hogy a tározó tele van. A terasz szélén hullámos kőpad fut körbe, melynek mozaikborítása jellemző Gaudí építészetére. A turisták nagy része ezt a középső részt látogatja csak, de térképen látható, hogy mekkora a park teljes kiterjedése hátsó és oldalsó irányokban is.

A kirándulás után a tömeget kerülendő a közeli, már jól bevált tapas étteremből rendeltünk ételt és otthon falatoztunk. A spanyolokat eléggé megviselte ez a távolságtartósdi, ezért hajlamosak is elfelejtkezni a rendszabályokról. A kis helyi éttermekben ugyanúgy össszezsúfolódnak, mint a járvány előtt, így inkább az elvitel mellett döntöttünk.

Másnap vidéken töltöttük a napot, ha valaki már bejárta Barcelonát, javaslom, hogy a környező tengerpartokon és szomszédos városokban és falvakban is nézzen körül. Autóval a legkényelmesebb, de vasúttal is kényelmesen el lehet jutni sok helyre. Roc de Sant Gaietà mondjuk nem tartozik ezek közé, pedig érdemes rászánni az időt. A település egy hajdani kikötőfaluból nőtte ki magát.

Az "óváros" gyorsan bejárható, a házak között apró utcácskák, illetve gyalogutak kanyarognak, melyekről a házak gondozott udvarára is érdemes belesni. A kis félsziget végén lévő teraszról pedig nagyszerű a kilátás. Természetesen egy étteremé a terasz, ami a kilátást is beárazta az étlapon. Az étterem mellett egy kis lépcsőn le lehet ereszkedni a sziklákra és vetni egy pillantást az alattunk megtörő hullámokra. A terasz végighúzódik a keleti oldalon majd a házak előtti előkertben futó járdákban folytatódik. A kertek gondosan ápoltak és a melléjük ültetett fák a ferde törzsüknek köszönhetően nem csak árnyékot, hanem egyfajta tetőzetet is nyújtanak.

A gyors városnézés és egy tinto de verano felhörpintése után egész délutánra szóló fergeteges strandolás vette kezdetét a szomszédos, hatalmas homokos parttal rendelkező Pallisseta strandon, melynek csak az erősödő szél és az egyre jobban korgó gyomrok vetettek véget. Azért is korán kellett indulni, mert estére tetőteraszos grillezés volt betervezve, azt pedig nem két perc beizzítani.

Látogatásunk utolsó teljes napján a már korábbi években többször meglátogatott Sitgest választottuk. Az előbbivel ellentétben ez a város már könnyen elérhető vonattal is, Barcelona belvárosából 40 perc alatt van itt a vonat. A belváros parthoz közeli sétálóutcáin egyaránt találunk kávézókat, fagylaltozókat, de egyedi ruha- és cipőtervezők boltjait is. Ezeket a part felé közeledve felváltják a bárok, éttermek és szórakozóhelyek, melyek éjszakai életéről szintén messzeföldön híres a város.

Ha strandolni szeretnénk, csak vegyük a tenger felé az irányt és nem tévedhetünk, mert az egyész város hosszában hullámtörőkkel elválaszott strandok húzódnak. A homokos strandok mögött széles, jól kiépített pálmafás korzó található, ami Nizzára hasonlít, mínusz az autóforgalom. Kítűnő tájékozódási pont a part kiugró ormán álló barokk templom, mely számtalan képeslap és festmény főszereplője. Érdemes ide felmászni, mert jól belátható a partszakasz mindkét irányban.

Egy ismerőstől kapott tippet követve először a templom alatt lévő csónakkikötő hullámtörőjén álló éttermet támadtuk be, amiben nem csalódtunk. A kilátás tökéletes volt a város sétányára és a strandokra, a három fogásos napi menü pedig kiadós volt és a fogások minősége is a vártná jobb volt. Ebből az általam választott hagyományos katalán édességet, a mézes-gyümölcsös krémsajtot emelném ki, melyet azoknak tudom ajánlani, akik kedvelik a nyammogós, kicsit tömény édességet. A Baedekerben és az étlapokon "mel i mató" néven lehet megtalálni, mel a méz, mató pedig egy helyi katalán krémsajt.

A helynek egyébként megvan a saját törzsközönsége, mert az egyik néni miközben a megrendelt ételre várt lazán mártózott egyet a tengerben a terasz végén lévő asztala melletti létráról. Mikor mi kérdeztük a pincéreket erről a lehetőségről, közölték, hogy természetesen az csak "üzemi" létra. Amit szabad Jupiternek ugye... Ezért ebéd után az étterem előtti strandra vonultunk át és ott töltöttük a délutánt. Most sem volt túlzsúfolva a part, de ezt optimista módon írjuk az utószezon és a hétfői nap, mintsem a járvány rovására.

Kedden nem maradt más dolgunk, mint bevásárolni otthonra, mert a brit telet csak segélycsomaggal tudjuk túlélni. Előtte még sétáltunk kicsit a korábbi időszakokhoz képest szinte kihalt La Ramblán és nem felejtettük el megnézni a Placa Reialt sem. Nem tudom megfogalmazni miért olyan különleges ez a tér, de a tér közepén álló szökőkút, a pálmafák és az épületek valahogy különleges hangulatot adnak a helynek. 

Mivel a repülőtérre a vonat a Placa de Catalunya térről indult, ezért a tér egyik oldalán álló, helyi Skála áruháznak számító El Corte Inglés áruház élelmiszerboltjában felpakoltunk sajtokból és kolbászokból. A vonat kevesebb, mint fél óra alatt ér ki a régi T2 terminálra, ahonnan ingyenes busszal lehet átjutni az új T1 terminálra. (sosem fogom megérteni, hogy sikerült az új terminált T1-nek elnevezni, a régit pedig T2-re átkeresztelni) A nemrég átadott metró mindkét terminált kiszolgálja, de a repülőtéri állomásokhoz külön jegyet kell váltani.

A becsekkolás és a biztonsági ellenőrzés gyorsan haladt - előbbi a bőrönd hiánya, utóbbi a kevés utazó miatt, így perceken belül a Miró lounge felé vettük az irányt. Ezt közvetlenül a pandémia előtt újjították fel, most pedig a járvány intézkedésk miatt kellett némileg átalakítaniuk. Jól mutatja a megcsappant utazóközönséget, hogy az egyik fele gyakorlatilag üres volt, párommal ketten ücsörögtünk az ablak előtti lábtartós fotelekben, miután megebédeltünk. A büfé megszűnt, helyette az előre kikészített adagokat pultnál lehet megrendelni és tálcára pakolják nekünk. Mondjuk nem tudom mennyivel jobb, hogy a lefóliázott adagokat nem én veszem el, hanem a személyzet.

Az utazást némileg beárnyékolta, hogy egy héttel később értesítést kaptunk, hogy kontaktba kerültünk olyan emberrel, akinek később pozitív lett a tesztje, de szerencsére a mi PCR tesztünk - melyet ilyen esetben az angol állam biztosít - negatív lett. Konkrétan nem mondták hol és mikor kerültünk kapcsolatba, de valószínűleg a visszafelé tartó repülőjáraton történhetett.

< Előző bejegyzés          Következő bejegyzés >

Ha tetszett a bejegyzés és szeretnél még többet megtudni, kövesd a blog Facebook oldalát és Instagram profilját is, ha pedig van blog.hu felhasználói fiókod, a jobb felső sarokban beállíthatod követésre a blogomat, így értesítést kapsz, ha új cikk jelenik meg.