Ez a városnézés  eredetileg három évvel ezelőttre volt időzítve, de ez lett az első járvány miatt törölt utunk. Most bepótoltuk a kihagyást és évek óta először tettük be a lábunkat egy új kontinensre. 

Az utazás nem indult valami jól, egy gépcserét és két óra késést követően indultunk. Sebaj, legalább hosszabb időt töltöttünk a Gatwick repülőtér déli terminálján, ahol legalább három éve nem jártunk. A repülőtér most is átépítés alatt van, de már látszik a vége.

A késői leszállás után kifejezetten jólesett, hogy az alapos útlevél ellenőrzéshez nem kellett kivárni az érkezési csarnokban kígyózó sort, hanem a business utasoknak járó sorban pillanatok alatt végeztünk. Másnap beszéltünk valakivel aki végigcsinálta: egy órás program volt. A csarnok elhagyása előtt egy újabb tiszt ellenőrzi, hogy kaptunk-e pecsétet az útlevélbe, mert jajj nekünk, ha anélkül próbálunk majd kilépni.

A marokkói repülőtér kifejezetten modern és tágas, ha jól tudom 2008-ban épült. Mondjuk nem tudom mekkora forgalomra méretezték, a hatalmas check-in csarnok két végén kb. öt-öt pult található, középen akár focizni is lehetne. Mielőtt kilépnénk az utcára, érdemes ide átsétálni, mert az itt lévő váltók sokkal jobb árfolyamon adják a dirhamot, mint az érkezési csarnokban lévők. Ott viszont érdemes a mobiltelefon szolgáltatók pultjainál beszerezni egy ingyenes SIM kártyát. Vigyázat, már itt beindul az egész országra jellemző masszív és folyamatos lehúzás: ne hagyjuk rábeszélni magunkat a 300 dirhamos, 30 GB internetet tartalmazó csomagra, az ingyenes SIM kártyát (francia nyelvű) applikáción keresztül fel lehet tölteni 10/20/30 dirhamos, 1/2/3 GB internet csomagokkal. A hölgy fintorogva adta át a kártyát, miközben megvetően közölte, hogy 2-3 GB internet semmire sem elég, majd úgy nézett ránk, mint akiket gondolatban már temet is. Nos, végül nem is használtuk a mobil internetet, mert bankkártya problémák miatt nem tudtuk feltölteni a kártyát, de anélkül is elvoltunk, hála az előre letöltött offline térképnek.

Az épületből kilépni (és oda belépni) csak csomag átvilágítás után lehet, ezt követően az épület előtt egy rámpán felmászva érünk a parkolóba. Itt egy nagy táblán van feltüntetve a város nappali és éjszakai taxi díjszabása. Ne nagyon töltsünk időt a tanulmányozásával, a taxisok sem teszik, így az otthon "ránézésre öt év" típusú alakokkal indulhat is az alkudozás, melynek kikiáltási ára minimum a táblán szereplő összeg duplája. A városközpont közelebbi része 100, a távolabbi része 150 dirham körülre alkudható, de ez nagyban függ a tárgyalási képességünktől. Ja, a műszerfal tetején porosodó taxaméter beindítását ne is említsük, hacsak nem akarunk köznevetség tárgyává válni. Alternatív opció a parkoló középéről induló 19-s busz, mely 30-40 perc alatt teszi meg az utat és nagy valószínűséggel át kell szállni. De az, ha jól emlékszem, fixen 30 dirham.

A Medina nagy része kocsival megközelíthetetlen, így a taxi csak a legközelebbi pontra vitt minket, onnan a sikátorokon keresztül lehetett megközelíteni a szállásunkat. Tulajdonképpen fogalmam sincs, hogy történik a szemétszállítás, a tűzoltók és a mentők bejutásáról nem is beszélve. A késés miatt töröltük a vacsorát és inkább lefeküdtünk, mert másnap korán kellett kelnünk.

Első napunkat ugyanis a városon kívül, egy Atlasz hegységbe szervezett kiránduláson töltöttük, melyet utolsó pillanatban, a repülőgépen felszállás előtt foglaltuk le, de ennek ellenére minden zökkenőmentesen zajlott. Reggel ugyanott vettek fel, ahol a taxis kirakott minket, majd kis csoportunk útnak indult. Útközben megálltunk egy helyen megnézni az argán olaj feldolgozását. Itt először kaptunk egy kis harapnivalót: khobz nevű helyi kenyeret, mézet, olivaolajat és földimogyorós szószt. Meg persze az elmaradhatatlan menta teát, amit minden napszakban és mindenhez, vagy csak magában isznak. Ezután bemutatták hogy néz ki az a szerencsétlen, elég száraz argán mag, amiből kisajtolják az olajat. Először krémszerűvé őrlik, majd abból mindenféle kozmetikai szereket készítenek. Mivel nagyon munkaigényes, ezáltal drága az előállítása (1kg olajhoz kb. 30kg mag szükséges) így a konyhában kevésbé használják.

Ezután Imlil városáig buszoztunk, ahol egy rövid gyaloglás után a sáros ösvényen, több száz másik emberrel megnéztünk egy közepesen semmilyen vízesést. A vízesés után letértünk az odavezető ösvényről és egy völgyben sétálva jutottunk el a berber házként hirdetett étteremig, ahol futószalagon étkeztették a csoportokat. Itt fűszeres főtt rizs, csirkés tagine és gyümölcs volt az ebéd. Az étel középszerű, de a kilátás fantasztikus volt.

A nap utolsó programja a tevegelés volt, melyhez a városba visszafelé álltunk meg. Ehhez be is öltöztettek minket berber jelmezbe, amitől mondjuk én eltekintettem volna, de legyen. A tevegelésnek csak három nehéz része van: a felszállás, a tevegelés, majd a leszállás. A fel- és leszállás azért kihívás, mert a tevék több lépcsőben csukják össze a mellső és hátsó lábaikat, így erősen kell kapaszkodni a nyereghez rögzített vasba és az állat mozgásával ellentétesen előre-hátra dőlni. Maga a tevegelés is érdekes, a púpos hát miatt magasabban ül az ember, mint a teve feje és elég erősen imbolyog is. Nem mondom, hogy nagyon rossz lett volna, de nem is könyörögtem, hogy menjünk még egy kört. A pattayai elefánt simogatáshoz képest ez kevésbé emlékezetes élmény volt. A tevegelés befejeztével a csoport tagjait a szállásoknál rakták ki.

Második napunkon szintén korán keltünk, mert a Jardin Majorelle-t, Jacques Majorelle művész által létrehozott kertet néztük meg. A kert igazából nem erről híres, hanem arról, hogy a nyolcvanas években Yves Saint-Laurent vásárolta meg, állította helyre és töltötte itt utolsó éveit. A kert olyan népszerű, hogy a borsos belépődíj ellenére reggeltől estig kígyózik a sor. Véleményem szerint a 150 dirhamos, azaz több, mint ötezer forintos belépő pofátlan ár az egy hektáros kertért, ami YSL neve nélkül a kutyát sem érdekelne, de a branding az branding. A kert melletti házban rendeztek be egy Yves Saint-Laurent kiállítást, ami külön belépődíjas. A jegyeket erősen ajánlott online megvenni, mert a helyszínen kicsi az esély, hogy lesz szabad hely.

A nap többi részét és a másnapot a történelmi belváros, azaz a Medina felfedezésével töltöttük. Első szállásunk az északi részen volt, így először azt a felét jártuk be. A Jardin Secret kertet kihagytuk, mert elég volt egy fizetős bokor nézegetés, de akit érdekelnek az egzotikus növények a világ minden tájáról, az itt megtekintheti őket. A Medina többi részéről pedig csak annyit lehet tanácsolni, hogy egy térképpel a kézben el kell indulni és bebarangolni. A kacskaringós sikátorok átláthatatlan hálózatában esély sincs bejárni az egészet, de nem is kell. Rengeteg dolog kapható, de az áruk nagy része egy idő után ismétlődik: fűszerek és kozmetikumok; arab csecsebecsék és lakberendezési tárgyak; ruhaneműk és szőnyegek; majd kezdődik elölről. A piac egy része szépen felújított, de van olyan rész, ami talán száz éve nem változott. Ahol van egy kis tér, ott a környező házak tetején általában kávézó vagy étterem található. Egyik-másikba érdemes betérni egy teára, hogy vethessünk egy pillantást felülről a forgatagra. A bazárt helyenként egy-egy mecset vagy hammam szakítja meg. Előbbiekben általában muszlimokra korlátozzák a belépést, utóbbiakba nyugodtan betérhetünk, néhány helyen lehet előre is helyet foglalni.

A hammam tipikus arab fürdőfajta, ami több, mint sima tisztálkodás vagy fürdőzés. A hammam fajtájától függően a mosdáson és test radírozáson túl masszázzsal és kozmetikai kezeléssel egészíthető ki a kezelés. Mivel én nem vagyok oda a masszázsért, hagytam, hogy párom egyedül próbálja ki. Olyan vörös fejjel jött vissza, mint akit megnyúztak, szóval jól döntöttem.

Hogy ne kelljen minden nap sokat gyalogolni és több Riadot is kipróbáljunk, a második két éjszakára az óváros déli részén lévő Riadban szálltunk meg. Innen pár perc sétára volt a XIX. században épült Bahia Palace, mely a francia megszállás alatt a marokkói kormányzók rezidenciája volt. Ennek termei, udvarai és kertjei gazdag arab díszítéssel vannak ellátva. Sajnos a szobák és temrek üresek, így nehéz elképzelni az egykori funkcióikat.

Szintén a közelünkben volt a Badi Palace, mely az előző palotához képest elég leharcolt állapotban van. Az 1500-as és 1600-as években uralkodói rezidenciaként szolgáló épület állapota folyamatosan romlott, manapság az épületek ugyan állnak, de minden díszítés és burkolat eltűnt róluk. Viszont a falak tetején gólyák fészkelnek, melyek ott töltik a telet.

A palota nyugati végétől nem messze található a Kasbah mecset, ahol a Saadien's Tombs, ahol az egykori uralkodók sírjait lehet megtekinteni. A két palotába 70-70, a sírokhoz 60 dirham a belépő. Bár állítólag kihagyhatatlan látványosság ha ott járunk, mi a két palota után úgy döntöttünk, hogy adóztunk már eleget az országnak a turizmus oltárán.

Szintén nem messze, éppen a Medinán kívül áll az 1150-es években épült Kutubiyya mecset, melynek 77m magas tornya ma is az egyik legjelentősebbnek számít az országban. Ide turistáknak tilos a belépés, így csak kívülről lehet megnézni. Bár az épület keleti oldalán áll a torony, érdemes megkerülni és vagy a nyugati, vagy a déli oldalon lévő parkból vetni rá egy pillantást.

A mecsettől sugárút vezet a Medina legnagyobb, egyben legforgalmasabb, legzajosabb és legpiszkosabb terére, a Jemaa el-Fnaa térre. Itt aztán minden is van. Kora reggel még nyugalom honol a téren, ami a nap előrehaladtával telik meg emberekkel, árusokkal, mutatványosokkal és a velük járó zajjal. Ruha-, bizsu-, szuvenír-, étel- és italárusok, zenészek, mutatványosok, majom és kígyó mutogatók gondoskodnak arról, hogy nehogy egy kicsit is alábbhagyjon a felfordulás. Aki nem akar a tér közepén lévő sátrak alatt enni, az a teret övező épületekben lévő éttermekben és kávézókban juthat a turista lehúzó menükhöz. (Tévedés ne essen, az egész város turista lehúzó, de itt hatványozottan az.)

A város látnivalóin kívül szokás szerint a gasztronómiába is belevetettük magunkat. A Riádokban reggeli is járt a szobához, így a szokásos hotel büfé reggeli helyett lehetőségünk volt az arab reggelit kipróbálni. Ez általában többféle kenyérből, lekvárból, krémsajtból, gyümölcsléből és tojásból állt. Délben és este a piacon és éttermekben próbáltuk a tipikus helyi fogásokat, melyektől őszintén szólva előzetesen többet vártam. A legnépszerűbb és kikerülhetetlen fogások a Tajine nevű, kúpos kerámia edényben főtt húsok és zöldségek. Ehhez nevében és módszerében is nagyon hasonló a Tangie, mely egy kerámia csupor és elsősorban húst főznek benne a parázson. Előételek közül a lencse levest kell megemlíteni, melynek természetesen köze sincs a magyar változathoz. A marokkói saláta is gyakran előfordul, de fogalmam sincs pontosan mi az, mert mindenhol mást raktak elénk ugyanazon címszó alatt. Nem tudom hova sorolni a Pastilla nevű ételt, ami leveles tésztába csomagolt, fűszerekkel és magvakkal kevert csirkehús, kívül azonban porcukorral és fahéjjal meghintve. Mindenesetre érdekes. Desszert gyanánt a piacon található édesség boltokban válogattunk helyi falatokat, melyek általában mézzel kevert magvakból, fűszerekből és gyümölcsökből állnak. 

Az induláshoz hasonlóan a hazautazás nem indult valami jól, mert a járatpár még fel sem szállt Londonból, mikor már nekünk kellett volna indulni. A végén öt órás késéssel indultunk, mint kiderült az Angliában aznap leesett 2cm hó okozta felfordulás miatt.

< Előző bejegyzés          Következő bejegyzés >

Ha tetszett a bejegyzés és szeretnél még többet megtudni, kövesd a blog Facebook oldalát és Instagram profilját is, ha pedig van blog.hu felhasználói fiókod, a jobb felső sarokban beállíthatod követésre a blogomat, így értesítést kapsz, ha új cikk jelenik meg.