Sokat tipródtunk, hogyan jussunk vissza Krabira a repülőtér közelébe. Egy ideig a komp nézett ki nyerőnek, de hiába bizonygatta minden utazási ügynök, hogy megy hajó Krabira (és nem pedig Ao Nangra), egyik prospektusban sem volt feltüntetve. Bemondásra meg nem hiszek el semmit egy olyan országban, ahol akkor is igenlően bólogatnak, amikor nem is értik a kérdést. Aztán a buszon gondolkodtunk, de az négy órás zötykölődés lett volna, ki tudja milyen járművön. Végül extravagáns módját választottuk az utazásnak: béreltünk egy kocsit sofőrrel.

Azt azért hadd tegyem hozzá, hogy Thaiföldön könnyen játszottuk az urat, mert sokkal olcsóbb minden. Nyugaton még a taxikat is messze elkerüljük, nemhogy az ilyen sofőrös transzfereket. Bele se merek gondolni, mennyibe kerülne Európában bárhol kibérelni egy kocsit sofőrrel egy háromszáz kilométeres útra. Ráadásul a rendelt kocsi helyett egy mérettel nagyobbat küldtek, így egy Toyota Camryben ülhettük végig az utat. A hátsó ajtók könyöklőjébe épített hamutartó mutatta, mennyire más világ van arrafelé. Én ilyet a zsigulink óta nem láttam.

Mivel a szigetet csak északon köti össze híd a szárazfölddel, ezért jó nagy kerülőt téve, három órányi suhanás után érkeztünk meg a Family Tree Hotelhez. Nagy elvárásaink nem voltak a foglaláskor, azért kellett Krabi központjában megszállnunk egy éjszakára, hogy másnap hajnalban minél kevesebbet kelljen utazni a repülőtérre. Ezért üdítően hatott ránk a fiatalos, butikhotel stílus.

Délután körülnéztünk a városban, a Lonely Planet listáján nemzetközi kategóriában első helyet elért  May & Mark's House-ban megvacsoráztunk, majd amíg párom a tengerparti piacon nézett körül, én egy templomot fényképezgettem. Mivel a turisták többsége Phuketet és Ao Nangot részesíti előnyben, Krabi sokkal csendesebb és kevésbé turista központúnak tűnt. Este nem sokáig voltunk fent, mert hajnalban már indulnunk kellett.

Csak másnap jöttem rá, miért csak három csillagos a hotel: nincs lift! Bejelentkezéskor ugyan felcuccolták a harmadik emeletre a bőröndöket, de másnap hajnalban nekem kellett lecingamangálnom őket síri csendben. Olyan korán esély sem lett volna taxit vagy buszt szerezni, ezért megint csak a bérelt kocsi mellett döntöttünk. Ugyanaz a sofőr és kocsi jött értünk és dobott el a repülőtérre minket.

Krabi repülőtere, hogy mást ne mondjak, igen családias. Két terminál van, egyik a nemzetközi, másik a belföldi forgalomnak. Utóbbit nem próbáltuk, Thaiföldön belül nem repültünk. A nemzetközi tranzit váró igazából egy nagyobb terem, körben pár bolttal és szemben három beszállítókapuval. Minden géphez busszal visznek ki, mert beszállítócsáp egy-egy darab van terminálonként.

A repülőtéren volt egy kis kavarodás, mert mikor megérkeztünk, épp egy turista osztályon utazó népes orosz családdal foglalkoztak a business pultnál. Végül a turista sorban vettek előre és két hölgy a vezetőjük felügyelete alatt pikk-pakk becsekkolt minket. Pár nappal azelőtt a székfoglaltságot nézegetve már volt egy sejtésem és ott a pultnál is egy sanda gyanúm, miért foglalkoznak velünk olyan sokan, de nem mertem remélni sem.

A Qatar Airwaysnek nincs saját várója, hanem a Thai Airways Royal Orchid lounge-t használja, így mi is ide térhettünk be. A lounge a szokásostól eltérően a biztonsági ellenőrzés előtt volt, a bejáratig a supervisor hölgy személyesen kísért el minket. Igaz, ez csak hat métert jelentett a pulttól, de akkor is...

A fotelek és kanapék kényelmesek voltak, de csak minimális étel- és ital választék volt és WC sem volt. Egyedül voltunk - ami szintén erősítette sejtésemet - így az összes fotelt és kanapét kipróbáltuk az alatt a rövid idő alatt, amit itt töltöttünk.

Mint minden repülés előtt, most is pár üdítővel kezdtem meg a hidratálást, a korai időpontra tekintettel pedig kerültem az alkohol fogyasztást. Összességében kicsit többet vártam volna a Thai Airways várójától, de  tegyük hozzá, hogy egy másik, nagyobb várót is üzemeltetnek a repülőtéren a saját utasaik számára. Egy kis reggeli után távoztunk és bepofátlankodtunk a végtelen hosszú sor elejére a biztonsági ellenőrzéshez.

A gyerekeseket és a business class utasokat egy külön busszal vitték a géphez, itt körülnézve már határozottan erős volt a gyanúm, de még mindig nem mertem elkiabálni a dolgot. A buszból repülőrajtot véve hagytuk magunk mögött a családosokat, hogy életünkben először mi léphessünk egy gépre első utasként. A Boeing 787 gép már jól ismert székeire huppanva a konyhából előbukkanó légiutas kísérőt rögtön letámadtam a napok óta feszítő kérdéssel: hány business class utas van a gépen?? Mivel nem látta, hogy ketten együtt utazunk, ezért szemével a párom felé böködve diszkréten jelezte, hogy csak mi ketten.

Beigazolódott hát a kimondatlan sejtésem: mi vagyunk az egyedüli business utasok, ezért kaptunk extra figyelmet a becsekkoláskor, ezért voltunk egyedül a váróban és ezért voltunk mi egyedül nem gyerekkel utazók a külön buszban! Velem madarat lehetett volna fogatni! Nem elég, hogy business classon utazunk, de ráadásul egyedül?! 22 (huszonkettő) szék meg a fedélzeti bár és mind csak a miénk?! Mekkora királyság már, profi utazó bloggereknek is csak nagyon ritkán jön ez össze! Arról nem is szólva, hogy így több helye van az embernek, mint a kölcsön-titkos-privát gépen repkedve! Végre annyi fényképet csinálhattam a kabinról, amennyit csak akartam, fel-alá járkálhattam, de ez még mindig nem minden. A legviccesebb, hogy a business classon két WC van, így mindkettőnknek jutott saját :))) Persze emellett ismét végigkóstoltuk a fedélzeten kínált fogásokat.

Mivel szabad hely volt bőven, ezért a személyzeten keresztül megtudakoltuk a pilótáktól a dohai leszállás irányát is, és a kabin másik oldalán helyet foglalva néztük a várost, amint elhúzunk mellette a megközelítés során. Ismét teljes megelégedettséggel szálltunk le a gépről. Mivel a turista osztályról már nagyon nézegettek ajtónyitás után a függöny mögül, rövidre fogtuk a köszönést és magunk mögött hagytuk a gépet. Az ausztrál utunk befejezéséhez hasonlóan most is megálltunk Dohában kedves ismerősünknél, aki az út elején csatlakozott pár napra. Így a transzfer helyett kifelé vettük az irányt és az arrival lounge-okon keresztül rágva magunkat, a bőröndök felvétele után taxiba pattantunk.

Két éjszakát töltöttünk Dohában, de mivel már párszor jártunk ott, az időt nappal a medence partján töltöttük turistáskodás helyett. Első este a pár éve épült historizáló arab (mű)piacon nézelődtünk, majd egy nagyszerű étteremben vacsoráztunk, lakomáztunk, végül az öböl túloldalán fekvő modern belvárosról készítettünk esti képeket.

Másnap este pedig egy nagyszerű partin vettünk részt, amit vendéglátónk szervezett. Rengeteg arab és magyar fogást dobtunk össze, a vendégsereg nagy megelégedésére.

Két nap után ismét a repülőtéren voltunk, hogy fájó búcsút vegyünk ismerősünktől. Amíg mi becsekkoltunk az ürességtől kongó business terminálon, ő leült a tizenkét kanapé egyikére, csak hogy kicsit használva legyenek. A búcsú után ismét az Al Mourjan loungeban vártuk meg a gép indulását.

A járat indulás előtt nagyon szomorúak és csalódottak voltunk, ugyanis nagyon sokáig úgy nézett ki, hogy a vadonatúj Qsuite kabinelrendezéssel fogunk repülni, ami megkoronázta volna az egész utat. Sajnos előző nap visszacserélték a gépet egy régi konfigurációra. A gép egy Airbus A350 volt, aminek kabinja annyiban különbözik a Boeing 787 géptől, hogy a második ajtó mögött is van még pár sor business ülés.

Hogy írjak végre valami negatívat is a Qatar Airwaysről és a blog ne tűnjön egy orbitális fizetett hirdetésnek, azt kell mondjam, ezen az úton nem voltunk megelégedve a kiszolgálással. Persze lehet azért, mert túlságosan el lettünk kényeztetve. A kabin menedzser hölgy olyan halkan beszélt, hogy alig lehetett érteni, csak azért nem kellett visszakérdeznem állandóan, mert az eddigi utak alapján meg tudtam tippelni mikor miért jön oda hozzánk. A fedélzeti bár nasis tála kifogyott - gyanúm szerint valaki zsebre rakta, mert tizenöt zacskó popcorn, chips és drazsé nem fogyhatott el pillanatok alatt - és nem töltötték újra. Mikor szóvá tettem, rákérdeztek mit szeretnék és a visszaútra való csomagból adtak nekem egy zacskót, utána pedig a turista osztály maradék csokijait rakták ki.

Estére érkeztünk Stockholmba (ne felejtsük el, hogy trükközni kellett a kiindulási és érkezési repülőterekkel), ahol megint el kellett töltenünk egy éjszakát, mert aznap már nem indult gép Londonba. Ezúttal nem a Jumbo Stay hostelben aludtunk, hanem az egyik terminálon lévő hotelben. Másnap egy kiadós (végre európai) reggeli után a SAS vadonatúj Airbus A320 Neo gépével repültünk haza. Ha jól emlékszem két hónapos volt akkor a gép, ami először onnan tűnt fel, hogy a fékszárnyak kiengedésekor a szárnyban látható hidraulikus és mechanikus alkatrészek makulátlan tiszták voltak. Leszállás után bekéredzkedtem a fülkébe és ezt szóvá is tettem az első tisztnek, aki megerősítette, hogy új gépről van szó. Megtudtam, hogy két és fél órát várakoznak és csak azután indulnak vissza, így nem kellett sietniük megfordítani a gépet.

Ránk azonban kb. két órás unalmas és fárasztó metrózás várt még hazáig, szóval nem húztuk az időt, a többi utas után indultunk.

< Előző rész          Következő utazás >

Ha tetszett a bejegyzés és szeretnél még többet megtudni, kérlek látogasd meg a Patreon oldalamat, ahol az utazások támogatásáért cserébe exkluzív tartalmakhoz is hozzáférést biztosítok. Kövesd a blog Facebook oldalát és Instagram profilját is, ha pedig van blog.hu felhasználói fiókod, a jobb felső sarokban beállíthatod követésre a blogomat, így értesítést kapsz, ha új cikk jelenik meg.