San Jose újra
Mivel végéhez közeledik párom féléves Egyesült Államokbeli kiküldetése, visszatértem egy hétvégére San Joseba, hogy néhány dolgot hazahozzak a költözés előtt. Az idei év után elmondhatom, hogy életem legjobb befektetése volt a tavaly igényelt és két évig érvényes ESTA, mely fedezte a tavalyi chicagoi és az idei két san jose-i, new yorki és new orleans-i utakat.
Mivel nyár elején már bejártuk San Jose és a vele egybenőtt települések minden látnivalóját, most a várostól kicsit messzebb néztünk körül. A péntek esti érkezésem után szombat reggel az első napirendi pont természetesen egy hatalmas amerikai reggeli volt. Még mindig elámulok, hogy mekkora adagok vannak a különböző dinerekben, párommal kettőnknek lenne elég egy adag.
Most végre rávettem magam, hogy kipróbáljam az egyik olyan ételt amit már régóta nézegettem a menükön, de sosem kívántam, vagy lett volna kedvem pénzt kiadni érte. Ez pedig nem más, mint az Angliában is fellelhető rántott csirke gofrival. Egészen pontosan egy porcukrozott, rozmaringos bundában kisütött csirkemellet ettem gyümölcsökkel és enyhén csípős juharsziruppal. Hát mit mondjak, elég érdekes kavalkád, kicsit olyan, mintha egy óvodás rakta volna össze egy tányérra a kedvenceit. Reggelitől a vacsoráig, előételtől a desszertig mindent lefed. Jó hír, hogy otthon is könnyen elkészíthető, de vigyázni kell, mert ha a háziasszony ezt teszi az óvatlan férj elé vasárnap délben, könnyen válás lehet belőle.
Mivel már ott is beköszöntött az ősz, a hűvös erdei séta helyett a tengerparti programot választottuk. Most a Capitola Beachtől délebbre lévő részeket vettük célba, először Monterey-be látogattunk el fókákat és oroszlánfókákat nézni. A kétféle fókát úgy lehet megkülönböztetni, hogy az utóbbi kicsivel nagyobb - ami csak akkor hasznos információ ha van egy sima fóka is mellette - és van sörénye is - ami csak akkor hasznos információ, ha száraz a szőre és nem lapul a testére. Főleg a kikötő mólója alatt és a szemben lévő hullámtörő gáton lehet őket megtalálni, nem kis részben azért, mert a mólón halfeldolgozó működik és gondolom onnan csurran-cseppen nekik néha pár falat. A szomszédos Old Fisherman's Wharf mólón színes épületek sorakoznak, bennük tengeri éttermekkel, kávézókkal és szuvenír boltokkal. Itt nagy élet volt, főleg a móló végén lévő terszon, mert a helyiek egy része sok-sok év felújítás után pont aznap várta a Western Flyer hajó érkezését. Mi kevésbé lelkesedtünk az ismeretlen hajóért, úgyhogy továbbindultunk.
A mólóktól nyugatra érdemes egy kicsit a tengerparton sétálni / kocsikázni, mert a tengerparti út egyik oldalán nagyon szépen gondozott park húzódik a sziklás szabdalt part felett, a másik oldalon pedig szép házak sorakoznak. Hiába, itt is tudják hogy kell élni, bele sem merek gondolni, mennyibe kerülhet egy óceánra néző ház.
Monterey után tovább autóztunk dél felé, hogy a nagyon hangulatos Carmel-by-the-Sea nevű (tényleg így hívják, hihetetlen) településen nézzünk szét, majd ebédeljünk egyet. Az odaúton vigyázni kell, mert a parton lévő 17 Mile Drive fizetős útszakasz a kilátás miatt. (Komolyan, van valami ebben a vadkapitalista országban, amit nem áraznak be??) A 11.25 dolláros útdíjat vagy kerülőúton, vagy az útszakasz bármelyik éttermében 35 dollár elköltésével kerülhetjük el.
Carmel-by-the-Sea a vidéki hangulatával és különleges építészetével vonzza az embereket. Emiatt elég nehéz hétvégén a belvárosban autózni, mert sok a gyalogos, a kereszteződésekben pedig nagyon figyelni kell a STOP tábláknál.
Az Egyesült Államokban van néhány közlekedési szabály, melyeket nem árt előre kideríteni, mert fontosak a közlekedés szempontjából. Hogy ne legyen egyszerű a helyzet, ezek ráadásul államról államra változhatnak.
A fent említett kereszteződések is ilyenek. Ahol minden irányból STOP tábla van kirakva, ott érkezési sorrendben kapja az ember az elsőbbséget. Azaz mikor odaér az ember a stop vonalhoz, gyorsan körbe kell nézni milyen autók állnak már ott és ha mindegyik előttünk érkező elment, akkor mi következünk. Egyszer a las vegasi utunkon jártam úgy, hogy a kereszteződés előtt a navigációt néztem, hogy merre kell fordulni és mikor felnéztem, nem tudtam melyik autó volt már ott előttem, így akkor indultam, mikor már mindenki engem nézett.
Jó tudni azt is, hogy melyik államban lehet piros lámpa ellenére, természetesen az elsőbbség megadásával, jobbra kis ívben kanyarodni. Néhány államban azt jelzik táblával ahol meg lehet, más államokban azt jelzik, ahol nem lehet ezt megtenni.
Azt sem árt tudni, hogy nincs általános belterületi sebességkorlát, helyette minden utcában minden kereszteződés után ki van rakva a tábla az értékkel.
A város kicsit olyan, mint egy skanzen: minden utcának más a hangulata és az építészete. Egymást váltják a mediterrán, mexikói, amerikai és középkori európai ház utánzatok, bennük éttermekkel, kávézókkal, kézműves-, ékszer- és helyi ruházati boltokkal. Helyenként pedig egy-egy elegáns szálloda vagy fogadó tarkítja az utcaképet. Némelyik ház kifejezetten olyan, mintha valamelyik meséből lépett volna elő. A városnak hosszú, fehér homokos tengerpartja van, de fürdésre nem igazán alkalmas, mert nyáron is ritkán megy 20 fok fölé a hőmérséklet.
A város után hátra volt még egy látnivaló. A szinte teljes kaliforniai parton végigfutó 1-es út a város mellett halad el és az attól délre eső szakasz magas sziklákon kanyarog a szabdalt partot követve. Számos kilátópont van ahol meg lehet állni nézelődni, de a legnépszerűbb az íves vasbeton Bixby Bridge, melynél egymásnak adják az emberek a kilincset. Az útszakaszon több hasonló híd is van, de azok kevésbé látványosak. A híres híd számtalan reklámban, TV műsorban és képeslapon szerepelt már. Szerencsére itt két parkoló is rendelkezésre áll a híd északi oldalán és egészen a sziklaszirt széléig ki lehet merészkedni a "legjobb" fénykép kedvéért. A hídtól jóval délebbre az út egy szakasza évek óta le van zárva, ezért aki Los Angeles és San Francisco között autózva akarja megnézni annak kerülnie kell egy kicsit.
A hosszú és tartalmas napot itt fejeztük be és egy mexikói vacsora után hazatértünk. Másnap sikerült egy visszafogott reggelivel kezdeni a napot az egyik san jose-i bageles helyen, ahol meglepő módon normális méretben árulták ezeket. Utána autóba pattantunk és meg sem álltunk San Francisco-ig. Mivel 2019-ben még éppen a járvány előtt sikerült eljutnunk oda és az USA nyugati part sorozat negyedik részében be is számoltam róla, ezért most nem kellett rohanni és kapkodni a városnézéssel és csak a kedvenc helyeinket, vagy azokat amik kimaradtak néztük meg. Sajnos az időjárás nem volt túl kedvező, és bár az eső nem esett, egész nap felhős és szeles volt az idő.
San Jose és San Francisco között két autópálya van, én a lakott területeken kersztül haladó 101-es helyett a sokkal vidékiesebb és szebb 280-as utat javaslom. Utóbbiról ráadásul elég könnyű elérni a Golden Gate Parkot, majd a Golden Gate hidat. Elsőként a parkba mentünk, ahol a De Young múzeumhoz tartozó Hamon Observation Deckről néztük meg a várost, már ami látszott belőle onnan. A látogatás ingyenes, így nincs jogom panaszkodni az irgalmatlanul piszkos ablaküvegre és a hülye építészre, aki jó ötletnek tartotta a kilátást egy árnyékoló függönylemezzel csökkenteni, mert ugye csesződjön meg a funkció, az építészet a fontos. Tettünk még egy gyors sétát a parkban, majd a híd felé vettük az irányt.
Ha valaki meg akarja nézni a hidat, jó tudni, hogy gyakorlatilag mind a két végének mind a két oldalán vannak kilátópontok, ahonnan más és más szögből lehet látni. A dél-nyugati oldalon a Baker Beachről a legjobb a rálátás, a dél-keleti és az észak-keleti oldalon a hídfő tövéből csodálhatjuk a szerkezetet. De a leglátványosabb pont az észak-nyugati oldalon lévő sziklák tetején lévő kilátópont, ahonnan szinte a pilonok tetejével egy magasságból nézhetünk le a hídra. Most nem mentünk át rajta, csak a dél-keleti oldalon lévő Fort Point egykori erőd parkolójából néztük meg. Érdekes volt majdnem négy év elteltével ugyanott járni, egyrészt mert nem gondoltam volna, hogy visszamegyünk mégegyszer, másrészt pedig fura belegondolni, mennyi minden történt az elmúlt négy évben. Fontos tudni, hogy ez a híd déli irányban, míg a város másik hídja északi irányban fizetős, ezeket a díjakat általában nem tartalmazza a bérelt kocsik ára, így nekünk kell regisztrálni és online fizetni.
Érdekesség, hogy ha a hídról dél felé haladó, majd a belvároson keresztülvágó 101 utat követjük egy ideig, majd keleti irányban továbbhaladva a Lombard Streeten találjuk magunkat, aminek egy rövid szakasza a híres kacskaringós lejtős utca. Mivel ott mindig sorban állnak az autósok, hogy leguruljanak, ezt most kihagytuk, helyette a California és Powell Street kereszteződéshez mentünk, ahol a híres kábelvasút két meredek vonala keresztezi egymást és látványos fényképeket lehet készíteni háttérben a város felhőkarcolóival. Mivel sokszor csak az utcák kereszteződései vízszintesek, ezért a megállók is gyakran ott vannak, az utascsere idejére áll a forgalom.
A városnézés utolsó programja a város domboldalán fekvő Dolores Park volt, ahonnnan gyönyörű a kilátás a belvárosra. Itt szokás szerint hatalmas tömeg volt, normális parkolóhelyet sem találtunk, így csak néhány fénykép erejéig ugrottunk ki és a park egyik sarkánál álló aranyozott tűzcsapot sem néztük meg. A tűzcsap azzal érdemelte ki az aranyozást, hogy az 1906-os földrengés után ez maradt az egyetlen működőképes tűzcsap a környéken és egyedül innen tudtak vizet vételezni a városban pusztító tűz megfékezéséhez. A tűzcsapot 1960 óta egy helyi lakos kezdeményezésre festik minden évben arany színűre.
Az utolsó nap délelőttjén már csak helyi ténfergésre volt idő a repülés előtt, ezért a San Jose melletti Alviso Marina County Parkban lévő Pink Lakes-t, azaz Rózsaszín tavakat néztük meg. A San Francisco öböl partján álló sólepráló tavak a bennük élő, sós környezethez kiválóan alkalmazkodott baktériumoktól rózsaszínűek. A tavak színe az évszakoktól és a vízmennyiségtől függően változik, az igazat megvallva most inkább barnás volt, mint rózsaszín.
Délután párom kivitt a san franciscoi repülőtérre, hogy onnan először Los Angelesbe hoppanjak át, majd egy kilenc órás repülést követően másnap este landoljak Londonban. Hétfő délután indultam és kedd este érkeztem, szóval mondhatom, hogy egy nap szinte kimaradt az életemből.
< Előző bejegyzés Következő bejegyzés >
Ha tetszett a bejegyzés és szeretnél még többet megtudni, kövesd a blog Facebook oldalát és Instagram profilját is, ha pedig van blog.hu felhasználói fiókod, a jobb felső sarokban beállíthatod követésre a blogomat, így értesítést kapsz, ha új cikk jelenik meg.
