Egy városnézés miatt az ember általában nem utazza át a fél világot, de mi van, ha a kiszemelt tengerentúli helyszín nem igazán bővelkedik látnivalókban és azok is koncentráltan helyezkednek el? Akkor bizony az ember egy hétvége kedvéért vállal be egy transzatlanti utat.

Szerencsére Londonból a repülőnk értelmes időben indult és érkezett, ezért kevésbé volt fárasztó az utazás. Az országba való belépés annál inkább, mert egész különleges módja van. Ötletes módon nemcsak a beléptető csarnokban, hanem a repülőtér érkező folyosóin is automaták vannak felállítva, amelyek bármelyikénél beléphetünk. Miután beszkenneltük az útlevelünket, megválaszoltunk pár kérdést és megkaptuk az igazolást, már mehetünk is utunkra. A probléma az, hogy azoknak is végig kell gyalogolnia ugyanazt a labirintust a teljes termen keresztül, akik már megkapták az igazolást, így elvész az előre elvégzett bejelentkezés előnye. A terem vége felé ellenőrzik az igazolásokat, akivel gond van, azt másik sorba állítják. Ezután ellenőrzik, hogy ellenőrizték-e az igazolásokat, pár méterrel később pedig ellenőrzik az igazoláson, hogy munkavállalói- vagy diák vízumunk van-e, mert akkor szintén másik sorba állítanak, végül beléphetünk az országba. A csomagfelvétel után a kijáratnál meg jól el is veszik az igazoló papírt. Komolyan mondom, a tavalyi négy Egyesült Államokbeli belépésem alatt nem gyalogoltam annyit, mint most Kanadába érkezve.

A Pearson repülőtér két terminálját ingyenes automata vonat (LINK) köti össze, ha a hármas terminálra érkezünk, akkor át kell vonatozni az egyes terminálra, ahonnan az UP nevű vonat a Union Stationig visz minket. Utóbbira nem kell előre jegyet váltani, mert hitelkártyával is lehet fizetni, sőt így még olcsóbb is lesz, mint a sima jegy, mert hitelkártya esetén úgy számol az automata, mintha nekünk is lenne úgynevezett Presto kártyánk. Ez egy olyan előre kiváltható kártya, amire pénzt töltve olcsóbban utazhatunk a tömegközlekedéssel. Vigyázat, ha jól értettem nemzetközi bankkártya nem jó, csak hitlekártya! A vonat félóra alatt a belvárosban van, a taxihoz képest nemcsak olcsóbb, de forgalomtól függően esetenként még gyorsabb is. Arra figyeljünk oda, hogy mivel távolság alapú díjazású, felszállás előtt és leszállás után is oda kell érintenünk a kártyát a peronon lévő készülékhez.

A szállodába érkezés után már nem sok erőnk volt este bármit is csinálni, így korán eldőltünk, hogy kora hajnalban már ébren is legyünk. Csakúgy, mint a Chicago esetében, ezért a pár nap kedvéért nem is próbálkoztunk az időeltolódás leküzdésével, egész egyszerűen minden nap korán keltünk és feküdtünk. Az első napot rögtön a Niagara vízesésnek szenteltük, arról külön bejegyzésben számolok be.

Bár az Ontario-tó partján fekvő, közel három millió lakosú város nagy területen fekszik, annak nagy része kertváros és a belváros egész kompakt. Így nem probléma gyalog bejárni, de ha a tömegközlekedést választanánk, az sem gond: a nyolcszáz forintos vonaljegy két óráig érvényes korlátlan átszállással. Mivel itt a járatokon fix díj van, csak felszálláskor kell érvényesíteni. A belvárosban is fel-felbukkannak régi házak, ezek érdekes kontrasztot alkotnak a mögöttük álló modern irodaépületekkel.

Minden valószínűség szerint a rendkívül fantáziadús nevű Union Station vasútállomás lesz az első útbaeső látványosság a repülőtérről érkezve. Esküszöm, minden második észak-amerikai vasútállomást így hívnak. A Beaux-Arts stílusban épült vasútállomást 1927-ben adták át, azóta számtalan bővítésen esett át. Az épület több vasúttársaságnak ad helyet, amelyek a fő váróteremből nyíló kisebb csarnokokban üzemelnek. Mindegyik cégnek külön kijelzője van, ezért érdemes abban a csarnokban várakozni, ahol székelnek, annak ellenére, hogy minden csarnokból minden vágány elérhető. Az épület nyugati végéhez tapasztották a Skywalk nevű folyosót, ami az utcaszint fölött egyrészt a repülőtéri UP vonatok vágányához, másrészt a CN towerhez vezet.

A belváros irodaépületei alatt egy PATH nevű, komplett aluljárórendszer van, ami segít a gyalogosoknak eljutni a munkahelyükig anélkül, hogy ki lennének téve az időjárásnak. Munkanapokon az utcaszinten szinte alig van ember, miközben az aluljáróban észrevétlenül hömpölyög a tömeg. Az információs táblák nem tökéletesek és az utcanevek ismerete nélkül elég könnyű eltévedni a folyosók rendszerében, így mi nem sokat használtuk.

Az állomástól pár blokkal északabbra található a jelenlegi Városháza modern, dupla félköríves épületpárja a Nathan Phillips tér északi oldalán. A feleslegesen sok betonból épült téren nyáron szökőkút, télen korcsolyapálya üzemel, felettük három beton boltív áll. A tér szélén körbefutó beton kilátóterasz le van zárva, viszont eresznek így is jó esőben. A tér keleti oldalán áll a régi városháza, a két épületet összehasonlítva azonnal szembetűnő az építészeti visszalépés.

A tértől nyugatra az utca túloldalán, a magas épületek között megbújik egy kis épület. Ez még önmagában nem túl meglepő, mert a városban sok helyen látni egymás mellett modern felhőkarcolókat és pár emeletes történelmi épületeket, melytől érdekes hangulata van a városnak. A Campbell House Museum története azonban tartalmaz még egy csavart. A Campbell család 1700-as évek végén épült háza eredetileg nem itt állt, hanem másfél kilométerrel keletebbre. Több tulajdonosváltás után az utolsó tulajdonos "vigye aki tudja" alapon hirdette meg az egyébként bontásra ítélt, akkorra lepusztult házat. Egy ügyvédekből álló társulás komolyan vette a hirdetést és tényleg elszállították, felújították és helytörténeti múzeumot nyitottak benne. Mára ez a legrégebbi megmaradt ház a városban, sajnos éppen megint felújítás alatt.

Mint mondtam igen praktikusan kompakt a belváros; továbbra is a városházát használva kiindulásnak, egy blokkal keletebbre és északabbra találjuk a Yonge-Dundas Squaret, ami talán Toronto Times Square-jeként vagy Picadilly Circus-eként írható le a legjobban. A tér körül álló házakon hatalmas kijelzők villognak, a téren pedig önjelölt utcaszenészek fokozzák a hangzavart. A tér további érdekessége, hogy a városban talán itt egyedül festettek fel átlós zebrákat a kereszteződésben, melyek önálló jelzőlámpa fázissal is rendelkeznek. A tér északi oldalán áll a Little Canada nevű múzeum, ahol Hamburghoz, Rotterdamhoz és Billundhoz hasonlóan hatalmas terepasztalokon mutatják be Kanada egyes városait és tájait.

Ha egy kis alternatív művészetet szeretnénk látni, sétáljunk végig a Graffiti Alley-n, mely mentén az összes házfal telibe van fújva kisebb-nagyobb alkotásokkal. Ez 2011 óta teljesen legális, ez az utca hivatalos neve is. Azt nem tudom, hogy mennyire állandóak ezek a művek, illetve, hogy van-e valamilyen szabályrendszer. A Graffiti Alleytől pár blokkal északabbra kezdődik a Kensington Market, mely hipszter kávézóiról, különleges kézműves sajt boltjairól és pékségeiről híres. Minden leírás kiemeli, hogy milyen vibráló, élénk és nyüzsgő, nos én azt tudom mondani, hogy vasárnap délelőtt biztos nem az. A market észrevétlenül fordul a kínai negyedbe, az ember csak azt veszi észre, hogy egyszercsak minden kínaiul van kiírva.

Ezután egy nevében hasonló, de teljesen más piacot látogattunk meg. A St. Lawrence Market sokkal közelebb áll egy hagyományos piachoz. A kétszintes vásárcsarnokban minden is van, ajándék boltoktól kezdve, henteseken és zöldségeseken át mindenféle kifőzdéig. Mi itt ettünk is, én egy nem helyi ételnek számító muffulettát, párom meg egy nem ételnek számító helyi tengeri kütyüs tésztát. A piactól nem messze áll a Gooderham épület, a város new-yorki testvéréhez képest sokkal kisebb helyi Flat Ironja. Ha erre járunk, a ház hátulját is érdemes megnézni, mert mögötte egy üres telek van, a házfalra pedig egy hatalmas festményt tettek.

A piactól és a Gooderham épülettől már csak egy kis sétára van a David Crombie parkon keresztül az egykori sörfőző negyed, a Distillery District, mely egy alapos felújítás és átalakítás után 2003 óta kézműves boltoknak, bároknak és sörözőknek ad otthont. A két háztömböt elfoglaló egykori ipartelepen a Gooderham & Worts 1892-ben alapította a sörfőzdéjét, majd innen nőtte ki magát Kanada legnagyobb adófizető cégévé. A felújítás során alaposan kipofozták az épületeket, de egy-két helyen meghagyták az eredeti gépeket, így nézelődés és vásárlás közben kapunk egy kis múzeumi programot is.

A belváros után érdemes a tópartra is elsétálni, mert az egykori ipari területeken ma már modern lakóparkok és hajó kikötők állnak, a várossal szemben álló szigetekre pedig kompokkal lehet áthajózni. Jegyet helyben lehet vásárolni, nem kell előre venni. Mivel a szigeteken nincsenek lakóházak, ezért csak rekreációs céllal mennek az emberek, ingázó forgalom nincs. A szigeteken három állomás van, javaslom a Centre Island kikötőt megcélozni, mert itt a strandok mellett gondozott parkok és vidámpark is található. A kompról megcsodálhatjuk a városképét a víz felől és ha szerencsénk van, azt is átélhetjük, ahogy a komp felett húznak el a legnagyobb szigeten álló City Airportra érkező belföldi kisgépek.

A látogatásunk végére tartogattuk a város legnagyobb attrakcióját, a CN Towert. Az 1976-ban épült 553m magas tornyot meglepő módon a Canadian National vasúttársaság építette a hatalmas vasúti terület helyén, innen jön a CN név is. Úgy látszik anno jól ment a vasúttársaságoknak. A torony 32 éven keresztül, 2007-ig tartotta a világ legmagasabb,  szabadonálló szerkezetének rekordját. A jegyeket érdemes előre megvenni, mert aznap vásárolva két dollárral drágább és el is fogyhatnak a helyek. A teljes látogatásra sorbanállás nélkül egy órát minimum érdemes számolni. Az előre megvett jegyeknél külön felhívják a figyelmet, hogy ne érkezzünk hamarabb, viszont ha késünk nem garantálják a bejutást. Nem tudom mire gondoltak, mert nekünk fél órát kellett sorban állni, hogy aztán "időben érkezzünk", szóval ha valaki pontosan érkezik, az már lehet rossz. Ráadásul akár van jegye valakinek, akár nem, ugyanabba a sorba kell beállni, mert biztonsági ellenőrzéssel kezdődik az egész. A torony egyébként gyalogosan könnyen megközelíthető a tópart, a belváros és a Union Station felől is.

A torony legfelső nyilvános emeletén egy forgó étterem, alatta pedig több kilátó emelet várja a látogatókat. Ha az étteremben fejenként 75 dollárnál többet költünk, akkor eltekintenek a 43 dolláros jegy kifizetésétől és a kilátószinteket ingyen megnézhetjük. A felső kilátószinten padlótól plafonig panoráma ablakok vannak és körbe lehet sétálni, már amikor az épület negyede nincs felújítás alatt. Az alsó szint egy részén üvegpadló van, amire rá lehet állni/ülni/feküdni és úgy nézni a mélybe. Nem vagyok félős, de itt megtapasztaltam, ahogy a két agyféltekém vitatkozott kicsit egymással a rálépés előtt fél kilométer magasban.

Mint írtam, a torony környéke egykor vasúti terület volt, ennek emlékét őrzi a torony tövében létrehozott vasúti park, közepén egy fordítókoronngal és fűtőházzal. A fűtőház körüli vágányokon kanadai mozdonyokból és vasúti kocsikból láthatunk egy sovány válogatást, a park körül pedig egy 18 cm-es nyomtávú (!) kisvonat sínjei kanyarognak, melyen néha gőzvontatású kisvonattal lehet körbeutazni.

Pont időben végeztünk a programokkal, mert indulnunk kellett a repülőtérre. Két és fél napot töltöttünk Kanadában, ebből másfél napot a városban és ez pont elég volt a legfontosabb helyek felkeresésére. Bár nem rajongok az észak-amerikai kontinens városaiért, a kanadai oldal egy fokkal jobban tetszett, mint az Egyesült Államok. Igaz, hogy itt is van néhány kiabáló hibbant az utcán, de kevesebb, mint az USÁ-ban és tisztább, rendezettebb is a város és a tömegközlekedési eszközök.

< Előző bejegyzés          Következő bejegyzés >

Ha tetszett a bejegyzés és szeretnél még többet megtudni, kövesd a blog Facebook oldalát és Instagram profilját is, ha pedig van blog.hu felhasználói fiókod, a jobb felső sarokban beállíthatod követésre a blogomat, így értesítést kapsz, ha új cikk jelenik meg.