Az egyes légitársaságok igyekeznek a legkényelmesebb, legtöbb funkcióval rendelkező  business széket nyújtani az utasaiknak. Ezek a székek általában dönthető háttámlával, lábtámasszal, mozgatható karfával rendelkeznek és most már az esetek döntő többségében teljesen vízszintes ággyá alakíthatóak. Ezért tette le mindenki a haját, amikor a Finnair nemes egyszerűséggel bejelentette, hogy következő széke egyáltalán nem lesz mozgatható. Egy olyan szék, ami még annyira sem dönthető, mint egy turista osztályú, elképzelhetetlen volt. Most kipróbáltam a széket és jelentem működik.

A "három kontinens harminc nap alatt" házi kihívás keretében a dubaji kirándulás után nem több, mint öt nappal már ismét úton voltunk, a tavalyi rekordszámú utazást folytatva, újra az Egyesült Államokba. Bár már jártunk Washingtonban, úgy gondoltuk, hogy itt az ideje pótolni a kimaradt látnivalókat. Nos, ez nem teljesen sikerült, talán majd a harmadik alkalommal. Ezt a bejegyzést a két út tapasztalataiból gyúrtam össze.

Nem éppen a legjobb ötlet Augusztusban látogatni Dubajba, de ha céges útról van szó, akkor ez nem szempont. Így két nap alatt, rekkenő hőségben jártam be a várost, szerencsére tíz évvel ezelőtt már voltam itt, így csak az új dolgokra koncentráltam. Mondjuk ebben a városban sok minden változik tíz év alatt.

Bekövetkezett, amitől mindig is tartottam, most mégsem bánom: a British Airways régi, gyakran Jin-Jang széknek nevezett business ülésén kötöttem ki. Hogy ez miért rossz és miért nem bánom? Mindjárt kiderül.

Newcastle, vagy teljes nevén Newcastle upon Tyne Anglia legészakibb nagyvárosa, a sziget keleti oldalán, a parttól nem messze helyezkedik el. Ideális célpont egy kis belföldi városnézésre, vonattal és repülővel sem vészes az út Londonból.

Mindig öröm, de egyben nehézség is olyan városról írnom, ahol a sok látnivaló helyett a hely hangulatát és vibrálását kell megfogni. Öröm, mert egy kellemes látogatáson vagyunk túl, de nehéz, mert a látnivalók felsorolása és a hasznos információk mellett egy sokkal nehezebb érzést kell átadnom.

Az észak-rajna-vesztfáliai utunk második felét Düsseldorftól kicsivel délebbre folytattuk. Egy kiadós reggeli, egy káromkodós jegyvásárlás és egy német sajtos perec beszerzés után már robogtunk is Köln felé a német Regionalbahn szerelvényen. Párom az emeleten akart ülni, de miután kifejtettem, hogy bőrönddel nem jó lépcsőzni és fent nincs is nekik tároló, helyet foglaltunk... természetesen az emeleten. Bár rémhíreket lehet hallani a német vonatok késéseiről és mi is láttunk több órás késéseket is a kijelzőkön, a mi vonataink nagyjából időben indultak és érkeztek, így kicsivel több, mint fél óra múlva meg is érkeztünk.

Az sem kevés, mikor egy hétvége alatt járunk be egy nagyvárost, de még fárasztóbb, mikor három nap alatt négy kisebbet. Ez a bejegyzés a hétvégi kiruccanás első felét, Düsseldorfot és Wuppertalt tartalmazza, hamarosan jön a második rész.

Ha Torontóban jár az ember, akkor kötelező látnivaló a Niagara vízesés. Ha valaki attól fél, hogy ez "csak" egy vízesés, megnyugtatom, hogy kellő számú attrakciót húztak fel köré, hogy tartalmasan tölthessünk el pár órát vagy egy egész napot. A vízesést meg lehet nézni Kanadából, az Egyesült Államokból, felülről, alulról, szemből, de még hátulról is!

Egy városnézés miatt az ember általában nem utazza át a fél világot, de mi van, ha a kiszemelt tengerentúli helyszín nem igazán bővelkedik látnivalókban és azok is koncentráltan helyezkednek el? Akkor bizony az ember egy hétvége kedvéért vállal be egy transzatlanti utat.