Ismét egy mozgalmas év van mögöttünk, párom tengerentúli munkájának köszönhetően sokkal több hosszútávú járattal, mint amit terveztünk az év elején. De ne rohanjunk előre, mert ez az év igazából tavaly december 30-án kezdődött.

Késő őszhöz képest meglepően kellemes időjárás fogadott minket Atlantában, ahol egy hétvégét töltöttünk el városnézéssel. Sok más városhoz hasonlóan csak ezért talán nem érdemes repülőre szállni, de ha a "környéken" járunk, akkor érdemes ezt is felvenni a programok közé.

Sok éven át meg sem fordult a fejemben, hogy Szaúd-Arábiába utazzak, mert sok közel-keleti országgal vagy várossal ellentétben itt elég szigorú muszlim szabályok voltak. Az elmúlt években a gazdasági és turisztikai külkapcsolatok fellendítése érdekében azonban óvatos változtatásokba kezdtek ezért párommal megnéztük, hogy Dohához, Dubajhoz és Bahreinhez képest hol állnak.

Már évek óta rendszeresen látogatom a Heathrow 3. termináljának különböző Oneworld légitársasági váróit, de csak most esett le, hogy sosem írtam róluk összefoglalót. Mivel hamarosan lejár a törzsutas státuszom, ezért egyik indulás előtt rászántam egy kis időt és mind a hetet végigjártam.

A hong kongi és bangkoki különleges helyek után itthon is sikerült két olyan hotelt meglátogatni, ahova nem gondoltam volna, hogy valaha is beteszem a lábam vendégként. Nem mintha nem szerettem volna, (sőt), hanem azért, mert nehéz megindokolni a hotelt olyan városokban, ahol egyébként lakik az ember.

Nehéz egy olyan helyről írni, amit jól ismer az ember, mert már észre sem veszi a szépségét és különlegességét. Ilyen nekem Lillafüred, melynek létezését miskolciként természetesnek vettem és nem is érzékeltem, milyen különleges hely. Sokszor elmentem mellette, de most egy családi hétvége arra késztetett, hogy újra felfedezzem. Borítókép forrása: korsosviktor.hu

Minden hosszútávú járaton utazó titkos vágya egy ingyen upgrade a jobb kabinba. Hogy egyszer tényleg kipróbálhassa azokat a kényelmes, de irgalmatlanul drága foteleket, amik között gyakran végigterelik az embert be- és kiszálláskor. Most megpróbálom felfedni, milyen szempontok alapján válogatnak a légitársaságok és utána mindenki eldöntheti mennyi esélye van.

Sokszor hallani a hírekben vagy a közösségi médiában, hogy utasok háborognak azon, hogy nem fértek fel a repülőre. Elsőre hihetetlennek tűnik, hiszen pontosan lehet tudni mennyi ülés van a repülőn, mégis rendszeresen előfordul. A titok nyitja a szándékos túlfoglalás, azaz amikor a légitársaság szándékosan több jegyet ad el, mint amennyi ülés van. Kép forrása: wikimedia.commons.org

A hagyományos légitársaságok repülőtéri várói az egyik legfontosabb eszközei az üzleti- és első osztályt igénybevevő, vagy éppen törzsutas státusszal rendelkező utasok kényeztetésének. Van néhány légitársaság, mely ennél is tovább megy és az utasok egy még szűkebb körének még érkezés után is biztosít várót.

Mindig is fura volt nekem, ha egy országban nem a főváros a legnagyobb és legnépszerűbb. llyen például Ausztrália, aminek fővárosa nem Sydney, vagy Kanada, aminek nem Toronto vagy Vancouver. De talán pont jól van ez, mert így a főváros érdekességeit sokkal nyugodtabban lehet élvezni.

Az eredeti tervek szerint a torontói utamon hazafelé szintén prémium turista osztályon utaztam volna Londonig, csak éppen a KLM helyett a partner Virgin Atlantic gépén. Így lett volna lehetőségem összehasonlítani a kettőt, ahogy tettem a British Airways és az American Airlines székeivel. De a repülés előtti este kaptam egy e-mailt a Virgintől, hogy az upgrade ajánlatomat – melyet nem sokal a jegyvásárláskor tettem – elfogadták és így az üzleti kabinban tehetem meg az utat.

Kaliforniai kiküldetése után párom idén Torontóban dolgozik hosszabb ideig. Mivel tavaly tavasszal már bejártuk a várost és a közeli Niagara vízesést is, ezért mostani látogatásom során már nem kellett a tipikus látnivalókkal foglalkozni, kicsit kijebb is merészkedtünk a belvárosból.

A KLM a világ legrégebbi, ma is üzemelő légitársasága és a magyar utazók körében is népszerű, ezért kíváncsi voltam, milyen a hosszútávú repülés velük. Viszont mivel már öreg és házsártos vagyok, turista helyett az egy fokkal jobb prémium turista ülést választottam.

Japán utunkat harmadik és befejező állomása semmivel sem nyújtott kevesebbet, mint az előző kettő. Azt hihetnénk, hogy ez ugyanolyan város, mint a többi, de valahogy ennek a hangulata is más volt, mint Tokió és Kiotó. 

A fővárosban töltött pár nap – és egy villámgyors shinkansen út után – Kiotóban folytattuk a városnézést. Vonatunk a központi pályaudvarra érkezett, mely igazi intermodális csomópont: a shinkansen mellett hagyományos vasútállomás és metrómegálló is, de az épület előtt buszpályaudvar is van.

Már hosszú évek óta tervezgettünk egy Japán utat, de valami mindig közbejött. Két dolog már az elejétől fogva világos volt: az, hogy egy ekkora országot nem lehet egy utazás alatt bejárni és az, hogy valószínűleg visszatérünk majd. Ezért elsőre a mondhatni tipikus Tokió-Kiotó-Oszaka utat jártuk végig.

Minden országnak megvannak a saját szokásai és ha az adott ország a világ másik felén van, akkor bizony elég sok és meglepő különbség lehet az otthon megszokottakhoz képest. Japán utunk során sok érdekességet tapasztaltunk az éttermekkel és étkezésekkel kapcsolatban, most megosztom mik azok.

Minden országnak megvannak a saját szokásai és ha az adott ország a világ másik felén van, akkor bizony elég sok és meglepő különbség lehet az otthon megszokottakhoz képest. Japán utunk előtt felkészültünk kicsit a helyi szokásokból, de még így is volt újdonság. Most megosztom, mik a legérdekesebb hétköznapi japán szokások.

Az egyik áprilisi hétvégén újabb belföldi városnézésre indultunk, Londonból ez félórányi repülőutat jelentett. Azt számolgattam, hogy a repülőtéri transzfert és az ottani várakozást beleszámolva mehettünk volna vonattal is Machesterbe, de addigra már megvoltak a repülőjegyek. Angliában a vonatozás sem sokkal olcsóbb, mint a repülés, úgyhogy ez nem volt szempont.

A glasgow-i villámhétvége utáni héten egy másik várost néztünk meg, ezúttal Németországba ugrottunk át. Párom kolbászozást tervezett, csak azt felejtette el, hogy Bajoroszág nem egyenlő Németországgal, így maradt a rántotthúsozás.