Glasgow
Glasgow nevét már általános iskolában megtanultam, mert egyik évben onnan jöttek látogatóba kisdiákok a magyar családokhoz. Az üdültetés több szempontból sem a tervek szerint alakult, ezért következő évben a szüleim úgy döntöttek, nem engednek el olyan családhoz aludni, ahol a gyerek rajzán anya kezében alkoholos üveg van, apu karjából pedig egy tű áll ki. Most, harminc év után nem gondoltam, hogy ez lesz a norma, de azért eszembe jutott ez az intermezzo a tervezés közben.
Landolás után rekordsebességgel jutottunk be a belvárosba, mert elsőként szálltunk ki a gépből, belföldi utasként útlevél ellenőrzésen sem kellett átesni és éppen fel tudtunk pattanni az épület elől induló gyorsbuszra. Tömegközlekedéssel három lehetőség van: az 500-as gyors busz, mely 11 fontba kerül, de cserébe USB töltővel felszerelt, kényelmes ülésekkel ellátott buszon roboghatunk az autópályán a belvárosig. A Buchanan Street buszállomásig összesen hat megállója van, a menetidő fél óra. A második lehetőség a jóval olcsóbb és lassabb 77-es busz, mely egy órán át zötykölődik a kacskaringós útvonalon a külvárosokon keresztül. Visszafelé ezt az utat választottuk, hogy ahogy mondani szokták, másnak már ne kelljen. A harmadik lehetőség pedig a 757 busszal a Paisley Gilmour Street vasútállomásig menni, majd onnan vonattal a Glasgow Central állomásig.
A városban a buszok mellett egy körmetró is segíti a közlekedést. A két irány megkülönböztetésére adta volna magát az óramutató járásával megegyező illetve ellentétes megnevezés – ami az angolban ráadásul sokkal rövidebb is – de nem, ők inkább külső és belső iránynak hívják attól függően, hogy a körpálya belső vagy külső oldalán lévő vágányról beszélünk. Az egyébként modern kocsikkal üzemelő metró még a londoni egérvasútnál is kisebb, pedig azt hittem, az lehetetlen.
A városnézést a belváros déli részén, a Clyde folyó északi partján álló hatalmas Glasgow Central vasútállomásnál kezdtük. A tipikus viktoriánus stílusban épült, 17 vágánnyal rendelkező állomás az ország egyik legforgalmasabb pályaudvara és a London Euston állomástól induló West Coast Main Line végállomása.
Akkor még nem tudtuk, hogy emiatt nem fér bele majd az időnkbe a Szent Mungo védőszentről elnevezett glasgow-i katedrális megtekintése belülről, amit zárás előtt 45 perccel zárnak, azaz engedik be az utolsó embert. Azt hiszem át kell értékelni a zárás fogalmát. Úgy csinálnak, mintha a Sagrada Familia lenne és nem lenne elég tíz perc a megnézéséhez. Így a katedrális mögötti Viktória korabeli temetődombot jártuk be.
A belváros sétálóutcája az észak-dél irányú Buchanan Street, melyen mindenféle bolt megtalálható. A House of Fraser vagy a Princess Square áruházba érdemes bemenni és megnézni, hogyan nézett ki egy pláza mielőtt a modernkori változatuk elterjedt volna. Utóbbinak a külsejét is kicsicsázták egy homlokzatán végigfutó fém műalkotással. Szintén érdemes bekukkantani a bolttal szemben lévő Argyll Arcade átjáróba, ahol egymás mellett sorakoznak az ékszer és óra boltok. Ezek kirakataiban szinte hegyekben állnak az aranyékszerek, nem is tudom, hogy este elpakolják-e őket. Az utca már szombat késő délután hangos volt a partikra és leány- vagy legénybúcsúra igyekvő fiatalokkal és éjszaka is egész nagy élet folyik a bárok és kocsmák körül.
Az utca déli vége a St Enoch's térre fut be, ahol két érdekesség is van. Az egyik a tér közepén álló fura épület, mely úgy néz ki, mint egy régi vártorony, amit körben feltöltöttek ezért csak a teteje látszik ki. Az épületben Caffé Nero üzemel, valószínűleg ugyanannyi figyelmet kap a különleges épület miatt, mint a Mozart szülőháza mellett üzemelő Spar. A másik különleges dolog a tér oldalában lévő ruhabolt, ahol hagyományos skót szoknyákat és kiegészítőket lehet vásárolni.
A Buchanan Streettől egy utcával keletebbre áll a Modern Gallery of Arts, mely ingyenesen látogatható. A régi lakóház, majd banképület belsejét teljesen átépítették, hogy galériaként működhessen. Az épület előtt áll Duke of Wellington lovasszobra, mely arról híres messzeföldön, hogy az önkormányzat és a rendőrség minden erőfeszítése ellenére a nyolcvanas évek közepétől egy terelőbóját hord a fején. Pontosabban nem egyet, hanem mindig egy újabbat miután eltávolítják. Az önkormányzat 2013-ban tervbe vette a szobor talapzatának megmagasítását, hogy elejét vegyék a szobor "rongálásának", de a terv olyan közfelháborodást váltott ki, hogy inkább elálltak a tervtől.
A múzeumtól pár sarokkal északra áll a város főterének is beillő George Square, ahol csak forgattam a fejem, mert annyi szobor van, mint egy szoborparkban. A keleti oldalon álló városháza előtt található az I. világháború emlékműve, a tér közepén Sir Walter Scott szobra, ezenkívül pedig még egy tucat szobor áll körben.
A városközponttól kissé távolabb áll az 1450-ben alapított Glasgow-i egyetem épülete, mely az ország sok másik egyeteméhez hasonlóan olyan öreg, mint az országút. Bár nem forgattak itt egy jelenetet sem, a főépület teljesen olyan, mintha a Harry Potter filmekből lépett volna elő. Az egyetemnek állítólag még kviddics csapata is van. Az egyetemtől délre, a Kelvin folyó túlpartján áll a Kelvingrove galéria és múzeum, melynek látványos épülete cirka négyszáz évvel fiatalabb. Ha metróval megyünk, akkor az egyetemhez a Hillhead, a múzeumhoz a Kelvinhall megálló van a legközelebb.
Az egyetemtől negyed óra sétára található a Botanikus kert, ahova a városközpontból busszal lehet eljutni. A kert legérdekesebb része a főbejárat mellett lévő Kibble Palace üvegház, melyben különböző trópusi helyek növényeit lehet megtekinteni. Az egyik oldalszárny csak húsevő növényekkel van megtöltve. A másik oldalszárnyat nem tudom, mert a jelek szerint vasárnap délelőttönként jóga óra van. Mert azt nyilván nem lehet máshol. A park déli oldalán, a fák között még látható egy régi vasútállomás földalatti megállója. A gőzmozdonyok miatt az állomás felülről nyitott volt, ezt látni felülről.
Ha Skóciába látogatunk, kóstoljuk meg a legnépszerűbb helyi fogást, a 'haggies and tatties'-t, amiben előbbi a mi májas hurkánkhoz közel álló, bárány belsőségből bárány gyomorban sült kolbász, az utóbbi pedig krumplit jelent skótul, de gyakran krumplipürét takar. Ezt a fogást sokszor kiegészítik neeps-szel, ami pedig fehérrépa pürét jelent. Ha valaki nem meri vacsorára ezt rendelni, akkor a full Scottish breakfast reggeli tányérján is találkozhat a haggies-zel, mert erre cserélik a full English breakfast black puddingját. Párom a Cullen Skink nevű helyi leves tőkehalból készült változatát próbálta ki az egyik étteremben.
Ital kategóriában talán nem is kell említenem a skót whiskyt (igen, 'e' betű nélkül, mert azt az ír és amerikaki whiskey-re használják). Bár én nem vagyok nagy whisky rajongó, a glasgow-i British Airways lounge whisky bárjában ingyen ki tudtam próbálni párat és úgy jártam ezzel is, mint a pezsgővel: van az az árkategória, ami már ízlik. Üdítőitalok frontján az Irn-Bru-t kell megemlíteni, mely egy tutti frutti ízű, félig-meddig energiaital, mely annyira népszerű, hogy még a Coca-Cola skóciai eladásait is megelőzi.
Kicsit vegyes érzésekkel hagytuk magunk mögött a várost. Aranyos, kedves hely is lehetne, de eléggé rányomja a városra az elhanyagoltság a bélyegét. Még a belvárosban is számos lezárt, omladozó épületet láttunk, az utak pedig elég rossz állapotban vannak. Némely kátyú a tengelytörő kategóriába tartozik, amit elég fura egy olyan helyen látni, ami jelentős kőolaj bevétellel járul hozzá az ország költségvetéséhez.
< Előző bejegyzés Következő bejegyzés >
Ha tetszett a bejegyzés és szeretnél még többet megtudni, kövesd a blog Facebook oldalát és Instagram profilját is, ha pedig van blog.hu felhasználói fiókod, a jobb felső sarokban beállíthatod követésre a blogomat, így értesítést kapsz, ha új cikk jelenik meg.
