Több, mint négy év elteltével tértünk vissza Ázsiába, méghozzá ismét Thaiföldre. Ebben némi szerepe volt a repülőjegy választásnak is, de főleg annak, hogy bőven van még mit bejárnunk ebben a hatalmas országban.

Az idei év a legfejetlenebb és legkiszámíthatatlanabb volt a blog írása kezdete óta. A járvány alatt lenullázott kereskedelmi repülés a létszám- és kapacitáshiánnyal küszködve próbált talpraállni, miközben az ukrán válságtól kapta a következő ütést.

A kismillió repülésünk során valahogy sosem indultunk a London City Airportról, oda mindig csak érkeztünk. Mondjuk azok némelyike emlékezetesre sikerült a megszokotthoz képest meredekebb siklópálya és a londoni időjárás okozta oldalszél miatt. Párom ezért nem habozott, mikor lehetősége nyílt egy induló járatra lecsapni, a célállomás szinte lényegtelen volt.

Talán már említettem, hogy párom különböző célokat tűz ki magának az utazásokkal kapcsolatban. Ilyen volt a minden hónapban utazzunk valahova ötlet, vagy az európai miniállamok meglátogatása. Nos, ennek újabb fejezete érkezett el: Vatikán, Monaco, Luxemburg, Andorra és San Marino után Málta került sorra. Valahogy nekem egyáltalán nem akarózott menni, de ezt szokás szerint senki nem kérdezte.

Olaszország és Portugália után vétek lett volna kihagyni Spanyolországot az idei utazásokból, ezért a nyár utolsó hónapjára beszerveztünk egy két napos utat Valenciába. Mivel itt még nem jártunk, félig strandolós, félig városnézős nyaralást gondoltunk ki, bár utóbbihoz jobb lett volna novemberben menni.

Ez az utunk tavaszra, egészen pontosan április elsejére volt beütemezve, de aztán a bolondok napjához méltó módon repülőtéri kirándulás lett belőle. Többszöri átütemezés után végül sikerült elutaznunk és azt kell, hogy mondjam, megérte. Hétvégi városnézéshez, sörözéshez és kolbászozáshoz ideális helyszín.

Egynapos pécsi városnézésünk után végcélunk, Villány felé indultunk. A 2500 fős település meglepő módon városi ranggal bír, a megjelenésén ez persze egyáltalán nem tükröződik. Pécstől mintegy fél óra kocsival, ha vonattal érkezünk, nem árt tudni, hogy a vasútállomást a Templom-hegy választja el a településtől, azt meg kell kerülni.

A külföldi útjaink mellett folytattuk magyarországi országjárásunkat is. A tavalyi tokaji és keszthelyi látogatásunk után idén a villányi borvidéket vettük célba, de hiba lett volna kihagyni útközben Pécset.

Rég nyűgözött le város annyira, mint Portó. Sok helynek van egyedi hangulata, építészete vagy történelme, de itt mindezek fúziója egyedülálló légkört hozott létre, melynek köszönhetően felkapott turista célpont lett.

A múltkori próbálkozás után úgy gondoltam adjunk még egy esélyt a MÁV prémium osztályának. Vigaszágon simán nyerő lehet, mert a "műszaki hiba miatt nem közlekedik" állapothoz képest csak jobban teljesíthet. Ez így is történt, de messze nem volt tökéletes az élmény.

Olasz utunk folytatásában Bologna, Rimini és San Marino után az utolsó állomáshoz érkeztünk: vonattal utaztunk Firenzébe. Bolognáig ismét a Frecciarossa vonat business osztályán, majd átszállás után egy IC vonat másodosztályán tettük meg a rövid utat. Most mindkét vonat időben indult, de a Frecciarossa kiszolgálás még rosszabb volt, mint előzőleg, mert a büfé kocsiban egy személy volt szolgálatban.

Olaszországi utunkat elsősorban párom "látogassuk meg Európa összes miniállamát" küldetése indokolta. Monaco, Andorra és Luxemburg után most San Marinon volt a sor, ide Riminiből ugrottunk át egynapos város-, illetve országnézésre.

A rövid és mondhatni nyílegyenes vonatút után Bolognából egy meglepően hangulatos és modern vasútállomás és előtér fogadott minket. A hotelünk az állomás túlsó oldalán volt, amihez fura módon meg kellett kerülnünk az egészet, mert a vágányoktól csak egyik irányban lehet elhagyni az állomást. 

Párom évekkel ezelőtt a fejébe vette, hogy beutazza Európa összes mini államát, így került sor Monacora, Luxemburgra, Andorrára és most San Marinon volt a sor. Sajnos a miniállamok közös jellemzője, hogy minik és kevés kivételtől eltekintve nincs saját repülőterük, ezért csak úgy tudjuk meglátogatni őket, ha egy nagyobb utazás részeként teszünk egy kitérőt. Így kerültem Bologna repülőterére hajnali egykor,  hogy még éppen lássam az utolsó városba tartó buszt elhúzni...

Ha nincsenek elvárások, nincs csalódás. Ebben a szellemben indultam neki ennek a hétvégi városnézésnek, a végén mégis csalódás lett, csak éppen pozitív. Még akkor is, ha a hotel élményt nem számítjuk, de ne rohanjunk előre.

Régóta halasztott útra került most sor, természetesen az én kedvemért. Persze nem, csak párom szeret mindent úgy megidealizálni, mintha értem történne. Mivel ő már volt Dublinban, az indok az utazásra az lett, hogy én még nem. Hogy ez önmagában miért lenne ok, nem tudom, de már rég nem vitatok ilyen apróságokat.

Az Üzleti Váróban eltöltött félóra  abba a hitbe ringatott, hogy a MÁV-nál működhetnek jól is a dolgok és a XXI. század lassan beteszi a lábát a céghez. Aztán kiléptem és a csarnok túloldalán szembejött a MÁV-valóság, ami úgy rácsapta a XXI. század lábára a vonatajtót, hogy csak úgy döngött.

Eredetileg egy posztot szántam a Keleti pályaudvaron található MÁV üzleti várónak és a MÁV 1+ prémium osztály szolgáltatásnak, de mivel a kettő között ég és föld a különbség, így nem volt kedvem egy kalap alá venni őket.

Nyaralt már valaki repülőtéren? Nem??? Pedig nagyon praktikus: az ember átéli az utazás izgalmát és a repülőtér forgatagát anélkül, hogy azt követné a fárasztó és sokszor unalmas repülés. Most elmondom, hogyan lehet ilyenben része az embernek - igaz, akaratán kívül.

Bár legutóbbi utamon nem a business class kabinban utaztam, repülés közben sikerült egy üres széket kipróbálnom. Azért voltam rá kíváncsi, mert a 2019-ben bejelentett Club Suite az iparág legrosszabbjának tartott székét hivatott lecserélni. (Borítókép: mediacentre.britishairways.com)